Volt egy álmom: különös,
más vidékre vágytam,
felrepültem, s vad, ködös,
furcsa tájon jártam.

Hiába csillogás,
ha nem jön már tavasz,
forró nyárra őszi köd
nem színez itt avart.

Jég szikrázott mindenütt;
havas fenyők csúcsán
száz fekete madár ült -
bámultak rám némán.

A tó jégtükrét nézvén
csak arra gondolok:
hiába sok szépség,
ha idegen vagyok.

Tovább szálltam könnyedén,
s lám, most hová értem -
hóban alvó falu fölé
kanyarodtam éppen.

Bandukolok börtönöm,
büszke váram felé,
s egyre azon tűnődöm,
hazajutok-e még.

Integetett sok gyerek:
- Szállj le hozzánk! - hívtak.
- Gyönyörű lesz életed
ha itt maradsz! - szóltak.

Fejem lehajtom csendben
párnám jégcsücskére,
puha pihék helyett
dérből szőtt csipke.

- Jégpalotád száz tornyán
csillog-villog a fény,
ezer gyertya jégtortán,
csipkét von rá a dér.

Ismerős hang üti meg
hirtelen fülemet:
- Álomszuszék, kelj már fel!
- anyám kelteget.

Egyet intesz, s megkaphatsz
mindent, amit csak kívánsz,
cserébe kérjük, ne hagyd
soha el a határt.

Szemem gyorsan felpattan,
bekukucskál a nap,
kerek képe kicsattan,
kék felhőbe harap.

Eltelt pár hét gondtalan,
körülvett lágy csend,
lábam puha hóban
friss levegőn lépked.

Meleg, sárga fényével
beborítja szobám,
tudom, hogy megérkeztem,
ez itt az én hazám.

Sok-sok idegen gyerek
egymásnak integet,
s bár megvan mindenem,
itt egyedül leszek.

smerős itt mindenki,
vár az iskola rám,
otthon jobb lesz tanulni,
mint ahol nincs barát.