Szabó Luca (12.A) - Ballagás 2000

Tisztelt igazgató úr, tisztelt tanárok, kedves szülők, rokonok, barátok, vendégek!
Eddig ennek az eseménynek mi másodszor lehettünk tanúi, és valószínűleg ott motoszkált bennünk, hogy majd mi leszünk a harmadikak. És most íme, mi is itt vagyunk, ballagunk.
Lehet, hogy azt várnák tőlem, azt mondjam, milyen nehéz ide kiállni, milyen nehéz beszélni arról, amit ilyenkor érezhetünk, de elárulom önöknek, borzasztó jó érzés, hogy ennyi ember, ismerős előtt próbálhatom meg elmondani azt, ami talán mindannyiunkban benne van. Kétségtelen, hogy azért nem könnyű beszélni erről. Hiszen lezárult egy szakasza életünknek, és bár mindenkinek vannak céljai, tervei, igazából fogalmunk sincs, hogy mit hoz a jövő. Ez a bizonytalanság pedig új, mert reggel ľ 8-kor biztosan elkezdődött a tanítás, inkább többször, mint kevesebbszer biztosan feleltünk ill. dolgozatot írtunk és végül, de nem utolsó sorban biztos, hogy szinte nap mint nap együtt voltunk.
Ez utóbbi talán az, ami nem lesz többet, hiszen oktatni ezután is fognak minket, vizsgázni ezután is fogunk, de mindezeket együtt átélni már soha sem. - Leszámítva persze az érettségit, de ilyen "apróságokkal" nem foglalkozunk.
A társaság együtt sok mindenre képes volt. Természetesen akadtak nézeteltérések, nem is kicsik, de mostanra talán ennek már nincs akkora jelentősége. Ha éppen egyetértettünk, nagyon jól tudtuk érezni magunkat: gondolok itt Wertheimra vagy az osztálykirándulásokra, különösen Orfűre. Ha a banda együtt volt, tanáraink is máshogy viszonyultak hozzánk, gondolok itt például megint csak Orfűre. Valószínűleg látták, hogy itt nincs mit tenni.
Feledhetetlen volt számomra és biztosan azok számára is, akik részt vettek ezeken, az erdélyi utak. Bár minden évben más és más társaság utazott, azt hiszem, örökre emlegetni fogjuk.
Mindezen élmények persze, a társaság mellett, tanáraink nélkül nem válhattak volna feledhetetlenné. Akár a "szürke" hétköznapokra, akár a kivételesebb eseményekre gondolunk, segítségük, odafigyelésük, a megfelelő pillanatokban oda - nem - figyelésük és mindenekelőtt nagy-nagy türelmük az, ami miatt köszönetet kell mondanunk nekik. Próbáltak minket a megfelelő irányba terelgetni, minden birtokukban lévő tudást a lehető legmagasabb szinten átadni nekünk. Persze, hogy helyenként lázadoztunk, ellenkeztünk, de - bár most még szerintem nem látjuk be, illetve át-, egyszer valószínűleg ki fog derülni, hogy mégsem volt hiába. Külön tisztelet az osztályfőnököknek. Egyiküknek sem lehetett könnyű dolga. Bár - vagy pont azért, mert - "mi csak" magunkat adtuk. Köszönjük szépen a kitartást.
Ugyancsak hálával tartozunk szüleinknek. Valahol ugyanezt kellett nekik is átélniük, amit nekünk, csak egy kicsit más szempontból. Mi alig vártuk már, hogy nagyobbak, idősebbek legyünk, próbáltuk minél inkább kitolni a hazamenetel időpontját, újabb és újabb abszolút hihető történeteket találtunk ki, hogy nekünk éppen miért is nem kell tanulnunk, és hogy sokkal fontosabb most fejlődésünk szempontjából az, hogy elmenjünk bulizni.
Az ő szemszögükből mindez nagyjából úgy zajlódhatott, - bár ezt teljesen átlátni, ugye, nem lehet -, hogy "te - jó - Isten!", a gyerek minél idősebb, annál bolondabb, pedig ennek pont fordítva kéne lennie - vagy hogy vajon miért nem tanul ez a gyerek többet - és ehhez hasonlók. Szóval ők a másik oldalát látták annak, hogy felnőttünk és nem biztos, hogy mindig egyetértettek velünk, ugyanúgy, ahogy mi sem velük. De ők ettől függetlenül mindig, minden helyzetben mellettünk álltak és fogják ezt tenni, minden valószínűség szerint, ezután is; emiatt pedig végtelenül hálásak vagyunk nekik. Köszönjük szépen!
Végül szeretném megemlíteni a tanárok mellett külön az iskola érdemeit is, hiszen nagyon sokat kaptunk ettől az iskolától, - a családias, a mindenki ismer - mindenkit hangulattól kezdve a cserekapcsolatokon át az iskola biztosította egyéb lehetőségekig, legyen az sportbeli, technikai vagy kulturális - mind a mi fejlődésünket, művelődésünket, egyszerűbben felnőtté válásunkat szolgálták. Ezért pedig az egész stáb mellett elsősorban az igazgató urat illeti köszönet.
Nagyon sok mindent lehetne, kellene mondani még ahhoz, hogy szavakban kellőképpen tudjuk méltatni a mögöttünk álló - kinek több, kinek kevesebb - együtt töltött évet, de én azt hiszem, ez már nem az én feladatom. Hiszen innentől kezdve mindenki már saját élményei alapján tekint vissza az elmúlt időszakra. Egy azonban biztos, hogy az emlékeinket nem veheti el tőlünk senki.

Köszönöm szépen, 2005-ben találkozunk.