Német Gábriel (11.B) - Változtassunk

2000. június 30. Magyarország, egy eldugott, nem hivatalos laboratóriumban
- Hihetetlen! - kiáltott fel az első, hangszíne teljes egészében egyezett a kiejtett szóhoz illő hangszínnel.
- Lehetséges? - kérdezte döbbenten a másik.
- Mondd már! - sürgette a harmadik.
- Igen, lehetséges! - válaszolt nekik izgatottan az első. - A számítások és elméletek összevonása egy az egyben stimmel. Az időutazás megoldható!
És kikerülhető az időparadoxon is? - érdeklődött a másik, némileg kételkedve.
- Igen, van rá egy mód. Ugyanis létezik egy semleges dimenzió, ami egyfajta köpeny a valóság testén. Abban nincs se tér, se idő. Ha a szokott világunkból átlépünk ebbe, mintegy biztosíthatjuk magunkat, mivel akkor a valóságban mi mindig is létezők voltunk, így bármit is manipulálunk a múltban, ránk nem lesz hatással!
- Döbbenet! - közölte érzéseit a harmadik - De van rá esély, hogy az elméletet gyakorlatban is alkalmazhatjuk?
- Van. - sugallta az első - Már van is egy tervem?

2000. december 31. ugyanott:
- Nos, megvolnánk. - közölte az első, kifújta a levegőt tüdejéből, a jól végzett munka elégedett summázásaként.
-Valóban - így a második. - Megépült az első működőképes időgép.
- Legalábbis elméletben az - mondta némi aggodalommal hangjában a harmadik. - De ha mégsem úgy működik, ahogy az elméletek szerint kéne, akkor jó eséllyel keresztet vethetünk magunkra.
- Ez is benne van a pakliban - hangoztatta a második. - De ha sikerül?
- Akkor itt teljesen más világ lesz -folytatta az első.
- HA sikerül. És ha nem, akkor nekünk végünk - aggodalmaskodik a harmadik.
- Néha muszáj kockázatot vállalni, ha el akarunk érni valamit - világított rá a második.
- Na jó, akkor lássunk neki. Gyerünk átöltözni és begyűjteni, ami kell.
Pár perc, mindenféle kis nesszel és zajjal telítve?
- Minden megvan! - közölte az első - legalábbis nálam.
- Itt is - így a harmadik.
- Akkor akár kezdhetjük is - zárta le a második.
Lépések nesze, kattanás, halk suhogás, olyasmi, mint egy liftajtó félrecsusszanásánál hallható, pár lépés, ismét kattanás és suhogás. Végül pedig egy igencsak érdekes, bár már jól ismert jelenség: a tér egy bizonyos pontjából koncentrikus gyűrűk áramlanak ki vertikálisan és egyre gyorsulva, olyasmi hatást keltve, mint a felszálló meleg levegő, méghozzá egy olyan hang kíséretében, amit körülbelül úgy írhatnánk le, mint egy ezerszeresre erősített zsongást egy darázsfészekben, miután egy arra járó illető kalapja véletlenül meglökte plusz egy fűrészüzem hangja egy átlagos munkanapon. Ahogy az a hagyományos dimenzióváltásokkal lenni szokott.
Aztán csend.

Kr. e. 200. január 1. Albion délnyugati része, az Avon folyó felétől valamelyest délre, Stonehenge
Még éjszaka van, de már a hajnal ígéretével. De azért még sötét, bár csillagfényes éjszaka, az égen csak néhány felhő látszik, viszont a délkeleti szél igencsak sötét fellegeket szállít egyre közelebb. A Stonehenge többnyire ép. Köveinek nagy része megvan. És éppen kezdik használni. Druidák foglalják el helyeiket, fáklyák fénye pislákol az éjszakában, sötétkék köpenyes alakok árnyéka vetül a földre. Halk, lassan hangosodó kántálás száll a csuklyák sötét árnyékai alól. Kezek kezdenek lassanként tökéletes szinkronban emelkedni, valahonnan ütemes dobszó is bekapcsolódik. Karok már a lehető legmagasabb ponton, legjobban széttárva, kántálás hangereje a maximumon. Ekkor a délkeleti égbolt hirtelen kivilágosodik: hatalmas, fényes villám vág végig a távoli tájon. Pár perccel később megérkezik a hangja is. Eget-földet rengető dörgés, hatalmas csattanással egyetemben. És pont ekkor, pontosan egy időben a csattanással és a délkeleti szél hirtelen nagymértékű felerősödésével, a legbelső kőkör közepe fölött elkezd hullámzani a tér, ezúttal horizontálisan, de ez senkinek nem tűnik fel, egyrészt mivel éjszaka van, másrészt mivel semmi nincs a hullámzás fölött, így gyakorlatilag nem is látszik, ráadásul még hallani se lehet, mivel hangját meg elnyomja az éppen folyamatban lévő mennydörgés. Mire a dörgés elnémul, a térszerkezete is visszazárul eredeti alakjába, a druidák hirtelen elhallgatnak, és döbbenten hátrálni kezdenek, árnyékban levő szemeiket a belső kőkör közepére meresztve. Ott ugyanis egy ember áll, aki a dörgés előtt még nem volt ott. Magas, ezüstfehér hajú,ugyanilyen színű a szeme, és a bőre is csak pár árnyalattal tér el tőle, inge, kesztyűi, csizmái, nadrágja és nyaka mögül a lábszára aljáig érő palástja is ehhez igazodik. Valósággal világít az amúgy sötét éjszakában. Egy pillanatig, csak egy ezredmásodpercig, alig érzékelhetően rövid ideig, mintha kissé zavartnak vagy aggódónak hatna az arca, de azonnal összeszedi magát, és a körülötte állók ősi nyelvén szólal meg, hangja tisztán és érthetően cseng a néma tájon:
- Fivéreim!
A druidák meglepődnek, megzavarodnak, egymásra tekingetnek. (A hatás majdnem tökéletes, csak egy hibája van, amiről a beszélő csak részben tudott: az akcentus. De ez csak fokozta a meglepetést). A legidősebb közülük némileg bizonytalanul előlép két segédje közül, leemeli fejéről csuklyáját. Őszes hajjal és szakállal keretezett arcából sugárzó bizonytalan tengerkék tekintetét az idegenre emeli, majd érces hangján megszólal:
- Ki vagy te, hirtelen megjelent? És miért nevezel minket fivéreidnek? És miért beszélsz oly furcsán?
(Most egyértelmű lett a hiba, de az idegen nagyon gyorsan tanul. Már ebből a három mondatból kezdi megérteni a megfelelő kiejtést és válaszol, egész jól utánozva azt.)
- A ti egyetlen és igaz istenetek. Akikben eddig hittetek, hamisak voltak. Én vagyok az egyetlen, az igazi. Beszédem is ezért tűnik nektek furcsának, de a kedvetekért ezentúl úgy beszélek, ahogy ti is. És azért vagytok a fivéreim, mert mind tőlem származtok. Mindannyiótokat én teremtettem, ti mind részeim vagytok.
A druidák olyan tekintettel néztek rá, aztán egymásra, amit nagyon nehéz lenne meghatározni. Ugyanis azokban a pillantásokban mindenféle érzelem benne van: meglepődés, hitetlenkedés, hit, kétkedés, elfogadás, félelem, remény és még rengeteg más. Szószólójuk ismét megszólalt:
- Ha tényleg az vagy, kinek mondod magad, miért jöttél közénk, egyszerű halandók közé?
- Istenetek vagyok. Ismerem a múltat és a jövendőt. Így tehát tudom, hogy nagy veszélyek leselkednek rátok, most dicső birodalmatokat eltiprás és megaláztatás fenyegeti, ezért lejöttem, hogy segítsek rajtatok. Eddig magatok is jól elvoltatok, de ellenségeitek hatalmasabbak, mint bárki, akivel eddig találkoztatok.
- Melyik ellenségeinkre gondolsz, ó hatalmas úr?
- Azokra, kik a csatornán túl, messze délen, birodalmaitok határán, egy félszigeten vannak és mostanában gyors fejlődésnek indultak. Eddig sikeresek voltatok ellenük és féltek tőletek, de mostanában már egyre több összecsapás dől el az ő javukra.
- Azokra gondolsz, hatalmas úr, kik rómaiaknak nevezik magukat, szeretik a vörös színeket, és fémtakarókban vannak?
- Igen!
Ismét a pillantások konferenciája zajlott le az egybegyűltek között. Beavatott pillantások, melyekkel egész történeteket lehetett elmesélni, de itt csak egy hatalmas kérdezz-felelek zajlott köztük. A szószóló ismét megszólalt:
- Hatalmas urunk, köszönjük, hogy segítségünkre sietsz. De hogyan tudsz segíteni?
- Ezúttal nem fegyvereitekre, vagy harcosaitok erejére, bátorságára lesz szükség, hanem békés utakra. Ha tovább harcoltok velük, az a bukásotokat jelentheti. Az én hatalmam nagy, de az ő isteneiké is megvan akkora. Miután beszéltem velük, arra a döntésre jutottunk, hogy szövetségre kell lépnetek egymással, és együtt kell a jövőbe mennetek.
- Hatalmas urunk, - motyogta a szószóló - te vagy vezérünk, mindörökké! De mégis, ők már jó ideje megtámadtak minket, miért egyeznének bele a békébe?
- Mint már mondottam, beszéltem az isteneikkel. Ők hatni fognak az embereikre. Maguk a rómaiak fogják kezdeményezni a békét.
- Hatalmas vagy, urunk! Maradj velünk mindörökké!
A többiek is egyszerre, kórusban:
- Mindörökké! Mindörökké!
És ekkor bukkantak fel a horizonton a felkelő nap első sugarai.

Ugyanakkor, de sokkal délebbre és jóval keletebbre, Athén
Javában folyt az élet a városban. A szokott kavarodás jellemezte az utcákat, nyüzsgés mindenfelé, a város élte az életét. A piacok, a vásárok és a közélet minden egyéb fontos helyszíne telítve volt emberekkel és az ebből eredő hangokkal. Volt azonban egy hely, ami nyugalmasabb volt. Egy Zeusz-templom. Itt jelenleg egy tanonc pap tartózkodott, aki éppen az istenek főnökéhez imádkozott. És ezt követően olyan élményben volt része, amitől még a főpapok is elsárgultak volna irigységükben. Soha egy ember imája nem talált még ilyen hamar meghallgatásra. Iszonyú mennydörgés riasztotta fel a tanoncot meditációszerű imájából, és nem akart hinni a szemeinek, amikor azok közölték agyával, hogy maga Zeusz áll előtte! Pontosan olyan, amilyennek a szobrok ábrázolták. Még a villám is ott van a kezében! A tanonc térdre borult, átszellemült arccal, megilletődötten nézett a hatalmas úrra, aki imáit meghallgatva lejött hozzá az Olymposzról.
- Ember! - mennydörgött a hangja, mely mintha a kezében tartott ragyogó villámból jött volna. - Állj fel!
A tanonc azt se tudta, hova legyen ekkora kegy hallatán. Ő, aki csak most kezdte tanulmányait, szemtől szembe - és ráadásul a hatalmas Zeusszal! Ragyogó arccal mondta:
- Igenis, hatalmas uram!
- Idehallgass, fiam, nagy szükségem van rád!
- Ráááám? - a tanonc most már végképp nem tudta, hol áll a feje, valószínűleg ezért nem vette észre azt a két főpapot, akik a mennydörgő beszéd hallatára beosontak a terembe, aztán döbbenten lapultak a falhoz és pislogni se mertek.
- Igen, fiam. A hellenisztikus világ sorsa fordulópontjához érkezett. Többé már nem lesz jó az eddigi rendszer, eljött a változások ideje!
- Változások?
- Igen! Nem lesz többé szétszórtság, daraboltság, egység lesz, egyszer és mindenkorra!
A tanonc bámulattal nézte a főistent. A háttérben az egyik pap odahajolt a másikhoz, és halkan a fülébe súgta:
- Még ő mondja! Odafent se tudnak rendet tartani!
Amikor társa segített neki feltápászkodni a fal tövéből, ahová az isten villáma egy sokkoló élmény kíséretében taszította, rettegve nézett az istenre és kocogó fogakkal rebegte:
- Ne...nnn...nem...szo...szo...szólt...t..tammm?
- Na azért! - mondta az isten és megemelte a botot, aminek a vége fenyegetően szikrázott. - Tehát - fordult újra a tanonchoz - fiam, te leszel ennek a változásnak az elindítója. A többi majd megy magától.
- Éééén???!!!
- Igen, te. Két főpap társad elegendő hitelt fog majd adni szavaidnak, amiket a királyoknak fogsz előadni: "A hatalmas Zeusz elunta a káoszt, ami idelent van, és felszólít titeket, hogy szedjétek ráncba Görögországot, béküljetek ki a rómaiakkal, és éljetek velük egységben, mert ha nem, az istenek rettentő haragját zúdítjátok nyakatokba!"
Mindenki csak szájtátva bámult ezen szózat hallatán. Kibékülni?! A rómaiakkal?! Ez őrült! - ez utóbbi megállapítást sajnos a kelleténél picit hangosabban mondta a másik főpap. Most őt segítették fel és oltogatták a lángba borult szakállát. Az isten villámló szemekkel nézett rá:
- EGYSZER ÉS MINDENKORRA JEGYEZZÉTEK MEG!! ÉN ZEUSZ VAGYOK, AZ ISTENETEK!! AZ ÉN SZAVAM PARANCS, AMINEK HALADÉKTALANUL ENGEDELMESKEDNI KELL!! ÉS NEM TŰRÖM, HOGY EGYSZERŰ EMBEREK SÉRTEGESSENEK!! MEGÉRTETTÉTEK?!!
Remegő, de heves bólogatások következtek:
- AKKOR TEGYÉTEK, AMIT MONDTAM!! - azzal eltűnt egy furcsa kis légörvényben.
A tanonc és két mestere összenéztek, és elszántan távoztak a templomból.

Ugyanakkor, enyhén északra és valamivel nyugatabbra, Róma
Ignatius főpap a Merkúr-szentélyében éppen a tüzet élesztgette, amikor olyasmi történt vele, amit halála napjáig nem felejtett el: a tűz fölött a levegő hirtelen sokkal vadabbul kezdett hullámzani, mint ahogy indokolt lett volna, azonkívül furcsán örvénylett is. Hamarosan óriásit lobbant a tűz, egészen a szentély tetejéig felcsapott, bevilágítva az egész termet, valamint halálra rémítve a főpapot és a néhány másik ott tartózkodót. Amikor a tűz ismét lenyugodott, maga Merkúr állt ott! Pontosan, ahogy szobraikon ábrázolták. Minden részlet stimmelt, még a szárnyas saruk is. És mosolygott, látván, mennyire megrémültek tőle. Aztán megszólalt. A kiejtése olyan sima, tiszta és tökéletes volt, hogy már önmagában elég volt ahhoz, hogy tiszteljék. Fenségesen kezelte a latint.
- Rómaiak! - mondta és elégedetten konstatálta, hogy minden jelenlévő osztatlan figyelmét élvezi - Jupiter, a hatalmas leküldött közétek, hogy közöljem veletek parancsait!
Ámulat és döbbent csend fogadta a bejelentést.
- Azonnal hivassátok ide a két konzult és az egész szenátust, nekik szól az üzenet! De gyorsan, mert Jupiter nem szereti, ha késleltetik üzenetét!
A nép villámgyorsan távozott, hogy teljesítse a parancsot, élükön a két főpap segédjével. De a főpap maga maradt, és megkérdezte az isteni hírnöktől:
- Merkúr! Mi lehet oly fontos, hogy a hatalmas Jupiter téged ilyen sürgősen ideküldjön?
- Mindjárt meghallod te is, hű szolgám. Rettenetes veszély leselkedik rátok, és Jupiter nem hagyja cserben az övéit, ezért vagyok itt.
- Mily veszély?
- Hamarosan meghallod, mihelyst a többiek is ideérnek.
Nem sok kellett hozzá, hamarosan a szentélyben állt az állam két vezére, a konzulok és az összes elérhető szenátor is. Ámulva nézték az istent. Először azt hitték ez valami vicc, de ahogy jobban meggondolták, a nép, aki értük rohant, egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha tréfálkozna. A főpap és a jelenlévő tanúk elmondták az egybeseregletteknek, hogy mi történt, aztán elcsendesedtek és várták, hogy szóljon a hírnök. És az szólt is:
- Nos, most hogy hatalmas államotok összes vezére itt van, eljött az ideje, hogy a hatalmas Jupiter szavait hallhassátok. Azok pedig a következők: "A kelták, kikkel északon harcoltok, nagyon erősek. Képesek lennétek ugyan legyőzni őket, de abból nem lenne sok hasznotok. Rengeteg veszteséget szenvednétek majd, és birodalmatok rövidesen széthullana! Ezúttal békés megoldást kell választanok. Lépjetek szövetségre a keltákkal, esküdjetek egymásnak örök hűséget, szintúgy délkeleti szomszédaitokkal, a görögökkel. Egységben az erő, engedelmeskedjetek parancsomnak, és sose fog elbukni birodalmatok!"
Ámult csönd. Az emberek azt se tudták mit szóljanak. Ez a megközelítés annyira új volt nekik, mint egy oroszlánnak a vegetáriánus étrend. A döbbenetből az első konzul ocsúdott fel legelőször, és halkan kérdezte:
- Jupiter hatalmas, és ha ő parancsolja, kötelességünk úgy tenni. De mégis, hatalmas hírnök, hogy gondolta az istenek atyja a szövetséget azokkal, akikkel eddig harcoltunk? Sose egyeznének bele.
- Jupiter tudja, mit csinál - közölte Merkúr. - Már náluk is megtettük a megfelelő intézkedéseket. Ők is bele fognak egyezni. De Jupiter parancsa, hogy nektek kell kezdeményezni.
Lehajtották fejüket a jelenlevők.
- Igenis - hangzott a kórus - Jupiter az úr. Az ő szava parancs.

Valahol egy dimenzióban, ahol az időnek semmi értelme, jelentősége vagy keresnivalója sincs
- Ez jól ment! - mondta az első - a kelták elhitték az egészet! Eleinte ugyan volt gondom a kiejtéssel, de gyorsan belejöttem.
- Csak az ezüst festéket kéne kimosni a hajadból - mondta a második, miközben levette a fejéről a babérkoszorút.
- És szedd ki azokat a kontaktlencséket - tette hozzá a harmadik.
- Na igen. Most egy ideig nem fognak kelleni. És nálatok hogy mentek a dolgok?
- Remekül - mondta a második, miközben pár levéldarabot söpört ki göndör hajából, - ment a latin, a bot összes szerkentyűje működött - mondta, letámasztva az említett tárgyat az időgép falához.
- Nálam is minden rendben - jelentette ki a harmadik, lecsatolva lábáról a szárnyas sarukat. - Nem is olyan nehéz ez az ógörög, ha belejössz.
- Tehát akkor minden stimmel? - kérdezte az első, bár inkább kijelentette.
- Igen. Mehetünk, hogy biztosítsuk a megbeszélést.

Kr. E. 200. január 27, Közép-Európa, Arrabona
Ez a csendes kis város még éji álmát aludta, azt a keveset, ami még hátra volt belőle. És egyenlőre még nem is tudták, mi készül körülöttük. Ugyanis a főtér nagy esemény színhelye volt. Három nagy nemzet, mely ezidáig harcolt egymással, vágyván a másik földjeire, embereire, városaira, kincseire, most tárgyalóasztalhoz ültek. Igen feszült volt a légkör, de egyfajta magasztosság érződött rajta, mintha mindenki lenézne mindenkit, és csak azért lenne itt, mert egy sokkal magasabb rendű célt szolgál, mint az ilyen pitiáner emberi ügyek. A keltáktól öten voltak. A legfőbb törzs és ezzel az összes kelta vezére, valamint két druida és két tolmács (egy latin, egy görög). A rómaiaktól hatan voltak jelen. A két konzul, két Jupiter-főpap és két tolmács (az egyik keltául, a másik görögül), míg a görögöktől heten. A két király, egy delphoi jós, két Zeusz-főpap és a kötelező két tolmács (vajon milyen nyelvűek?). Plusz még azok a harcosok és katonák, akiket minden fél - "biztos, ami biztos" -alapon magával hozott, de nem akarta a többieknek kimutatni irántuk érzett bizalmatlanságát, így elbújtatta őket a környéken. Kicsit döbbenten néztek egymásra a katonák, amikor néha ketten akartak ugyanoda elbújni (persze két különböző nemzet katonája), de aztán egy vállvonással megegyeztek, és ugyanoda rejtőztek el, közösen rugdosva onnét a város polgárait, akik vagy a.) szintén rejtőzve akarták figyelni az eseményeket, vagy b.) egyszerűen csak ott laktak. Sőt, egy helyen mindhárom nép egy-egy embere kuporgott együtt egy igencsak zavart és álmos öreg polgár hálószobájában. De volt három ember, akiket senki nem hívott. Akikről senki nem tudott. Akik úgy figyelték az embereket, hogy azok nem vették észre őket. Nehéz is észrevenni egy kis csavarodást magasan a levegőben. A felek csöndben méregették egymást, olyan pillantással, ami az erőviszonyok felmérésére szolgál. Aztán végül a rómaiak megtették az első lépést, és helyet foglaltak a kikészített asztalon a székek körül. Ezután a kelták is leültek a székekre.
Végül a görögök is csatlakoztak. Az egyik római, az első konzul felállt, megköszörülte a torkát és megszólalt:
- Emberek!
A tolmácsok végezték a dolgukat. Várakozó tekintetek tapadtak a konzulra.
- Végtelen bölcsességünkben...
- A beképzelt ... - suttogta magában az egyik tolmács, miután keltára fordította az elhangzottakat, hogy ura is értse.
- Még most is tartják büszkeségüket... - mormogta a görögök internacionális kommunikációügyi szakértője (remélem érthető), ezzel némi hangerőt adva a királyok gondolatainak. Egyetlen szerencséje, hogy senki sem hallotta.
- ... úgy határoztunk, hogy értelmetlen ez a végtelen háború.
Egyetértő mormogás hallatszott.
- Ezért ezennel... - a konzul arcán megrándult néhány izom, társaira pislantott, azok komoran bólogattak, jelezvén, hogy bármennyire sem akarózik neki, mindenképp ki kell mondania. - Ezennel. - kissé remegett a konzul nyelve, - ő...szin...tén...el...né...zést kérünk - kifújta a levegőt, mint aki valami hihetetlen erőpróba felén már túljutott - önöktől és... - nyelt egyet és lassan visszaült, kissé különös színűnek tűnt az arca, ezért a második konzul folytatta, bár neki se ment sokkal könnyebben:
- Nagylelkűen békét, mi több, szövetséget javaslunk és ajánlunk fel mindannyiunknak..., tiszta szívvel remélve, hogy három népünk ezentúl békében és egyetértésben, a közös jó érdekében létezhet együtt.
Lehuppant a székre és nagy levegőt vett. A tolmácsok szorgosan fordították az elhangzottakat. A kelta vezér felállt és dörgő, némileg rekedtes hangján megszólalt:
- Rómaiak! Korábban e név hallatán embereim megvetően kiköptek, köszörűkőért és bárdért nyúltak. Remélem, hogy mostantól nem az undor és a megvetés lesz az első, ami e név hallatán eszükbe jut majd. Ajánlatotokat elfogadjuk, mivel belátjuk, hogy a béke mindig jobb a háborúnál, és reméljük, hogy ti is képesek lesztek megőrizni a békét.
Halk pusmogás az asztal körül, amint a hallottakat tárgyalták. A delphoi jós emelkedett szólásra:
- Kelta barátunk jól beszélt. Ti rómaiak valóban nagyon hatalom ittasak voltatok. Reméljük, hogy isteneink segítségével valóban képesek leszünk mi is javulni, és reméljük, hogy ti is képesek lesztek megőrizni mostani lelkiállapototokat. A béke valóban nagy ajándék, a legnagyobb áldás, mit kaphatunk isteneinktől. Fogadjuk hát el az ajándékot, őrizzük meg generációk százain át!
Mindenki megtapsolta. A két római konzul felállt és felváltva mondták:
- Nos, örvendünk, hogy adtatok nekünk egy esélyt - mondta az első.
- Valóban - így a második. - Együtt többet érhetünk el, mint külön-külön.
Mögöttük a két Jupiter-pap tökéletes szinkronban, magasztosan közölte:
- Jupiter, a bölcs, megmutatta nekünk a helyes utat, melyre most itt rálépünk és végigmegyünk rajta, egészen a tökéletességig, míg hozzá hasonlóvá nem válunk!
Görög kollégáik folytatták, hasonló stílusban:
- Zeusz, kit ti Jupiternek neveztek, valóban a legbölcsebb. Az ő segítségével mindent elérhetünk, és el is fogunk érni!
A druidák zárták a sort, halk de határozott szavaikkal, melyek csuklyáik rejtette sötétségből folytak:
- A mi egyetlen és igaz istenünk, az örökkévaló, a mi szemünket is irányította az igazságra és a teendőkre. Így hát örömmel és reménykedve lépünk veletek szövetségre az egység és a béke érdekében!
Szerte az asztal körül mindenki felállt és tapsolt, kezek fogtak kezeket, a környéken elrejtőzött katonák megkönnyebbülve jöttek elő rejtekükből - visszaengedvén helyükre a polgárokat -, megjelenésükkel némileg meglepve azokat, aki számítottak ugyan rájuk, de nem voltak biztosak bennük. De a döntés megmaradt, a bizalom kezdett kialakulni. Már éppen szedelőzködni kezdtek, amikor az egyik kelta katona, aki épp egy fa lombkoronájából huppant le, megbotlott valamiben és kis híján otthagyta a bokáját. Dühösen fordult oda és megnézte, mi volt a baj okozója. Hangos kiáltásra hamarosan mindenki köré gyűlt és nézték, ahogy kinyit egy ezüstdobozt, melyből három papír került elő. Ugyanaz a szöveg három nyelven:
"Emberek! Egy új kor hajnalán vagytok! Ma a Nap egy új világra szórja sugarait, melynek ti lesztek őrzői! Soha többet ne kezdjetek háborúba senkivel, mindig a békés megoldást keressétek! Ha megtámadnak titeket, védekezzetek, ha elkerülhetetlenül szükséges, támadjatok vissza, de mindig hagyjatok ellenségeiteknek lehetőséget a megadásra és a békére! Az egység mindennél hatékonyabb, ezt hamarosan megtapasztalhatjátok. Egyenlőre a legfőbb feladatotok az lesz, hogy államaitok minden tagjának egyenlően jó körülményeket és életszínvonalat biztosítsatok. Miután ezt eléritek, a környező országok irigykedni fognak rátok. Ajánljatok fel nekik is belépést a szövetségetekbe, mutassátok meg nekik a helyes utat, ahogy mi is megmutattuk nektek! Bővítsétek a Szövetséget, az Egységet, és hihetetlen eredményekre fogtok jutni. Minden nép tud olyat mutatni nektek, amit még nem ismertek. Legyetek nyitottak minden újdonságra, és soha nem látott csodákat fedezhettek fel! Végül pedig következik pár jóslat, amihez tartanotok kell magatokat:
- Hamarosan fel fognak tűnni egy új vallás hívei, akik keresztényeknek nevezik magukat. Legyetek velük toleránsak, engedjetek nekik szabad vallásgyakorlást, de soha ne engedjétek nekik, hogy hatalomra jussanak, vagy hogy egyházszervezetet alakítsanak! Mert ha ez megtörténik, akkor borzalmas dolgok fognak lejátszódni ezen a kontinensen, és azokon is, amiket majd ezután fogtok fölfedezni. Hallgassátok meg tanácsaikat, ötleteiket, de mindig a józan ész vezessen titeket! Sose feledjétek, hogy mindig a béke a fontos!
- Útközben feltűnő újabb vallásokra ugyanez vonatkozik.
- A messzi Keleten új, ismeretlen népekre fogtok bukkanni, akik először barátságtalanok lesznek hozzátok, de ha észérvekkel hattok rájuk és apránként, nem tolakodva, nem erőszakosan, hanem toleránsan vezetitek őket a helyes útra, nagy segítségetekre lesznek.
- Nyugatra, a tengeren túl szintén fogtok találkozni új ismerősökkel, akik szívélyesek és barátságosak lesznek hozzátok. Viszonyuljatok hozzájuk hasonló szellemben, és őket is egyesítsétek!
- Attól függően, hogy mennyire kutatjátok a különböző tudományokat, előbb-utóbb rá fogtok jönni, hogy nem csak itt lehet élni, hanem máshol is. Messzebb, sokkal messzebb, mint valaha is álmodtatok volna. A távolságok értelmüket vesztik majd. Ez a csodák kora lesz, hihetetlen dolgokat fog majd nyújtani nektek, de vigyáznotok kell, mert környezetetek, mely életet, otthont és táplálékot adott nektek, veszélybe kerülhet! És ha veszélybe kerül, általa ti is bajban lesztek. A környezetre nagyon ügyeljetek! Ha erre is sikerül figyelnetek, valamint arra, hogy népeitek minden tagja boldogságban, egyenlőségben és testvériségben éljen mindenhol, ahol csak lehet - sokkal több helyen lehet, mint gondolnátok - és a béke uralja a Földet és a csillagokat, azok kísérőit egyaránt, akkor lesztek tökéletesek, akkor ti is istenekké válhattok, és személyesen is találkozhattok velünk, a ti isteneitekkel, akkor egyenrangúak lesztek velünk. De úgy, ahogy mondják, akkor lesztek igazán emberek!"
És a három isten aláírása szerepelt a három példány végén. Az emberek komolyan és jelentőségteljesen néztek össze, miután mindenki megemésztette a leírtakat és próbálta értelmezni. Csönd volt - már ha eltekintünk az enyhe szellőtől és a madárcsicsergéstől -, magasztos és méltóságteljes csönd, ami az olyan alkalmakhoz illik. És odafentről három szempár elégedetten figyelt, és három száj húzódott elégedett mosolyra.

Kr. u. 1800, Budapest (bár földrajzilag nem ott van, ahol sejtenénk)
- Hihetetlen! - mondta az első.
- Ki gondolta volna? - álmélkodott a második.
- Jól csináltuk! - összegezte a harmadik.
A trió állt a város közepén, és nem győzött csodálkozni. Csodálták a hatalmas felhőkarcolókat, az utcákon az autókat - melyek semmi füstöt vagy hasonlót nem bocsátottak ki magukból, és mégis gyorsan mentek - , az embereket - mindegyikük arcáról ragyogott az elégedettség és a boldogság -, az utcákat, - melyeken sehol nem volt egy darab szemét sem, de sűrűn voltak a fák és növények is, gondozottak, épek és egészségesek - és végül, de nem utolsósorban, az előttük terpeszkedő cifra és remekül karbantartott Parlament tetején lengedező zászlót: kék alapon fehér kör, benne nyolcágú fehér csillag, melynek négy fő ága kétszer akkora, mint a közbensők. Amint már megtudták, az Emberiség (tehát nem különböző országok, hanem Emberiség, együtt) az elmúlt kétezer év alatt többet ért el, mint bárki gondolta volna: már 900 körül ismerték az egész Földet, nem volt sötét középkor, a reneszánszhoz hasonló kor volt helyette, csak akkor éltek még az antik dolgok, tehát nem kellett újra elővenni őket, hanem fejleszteni azokat. A kereszténység valóban megjelent, de nem jutott hatalomra, az inkvizíció rémségeitől is megmenekült a Föld. Kisebb-nagyobb nehézségektől eltekintve az egyesítés gyorsan haladt, a többiek is hamar ráéreztek a béke és az egység előnyeire, háborúk nem voltak, csak a vad népek támadásainak visszaverése követelt néha vért, de az ilyesmi csak arra volt elég, hogy a kalandvágyó ifjak harci kedvét kielégítse. A tudományok is hihetetlen sebességű fejlődésnek indultak, az elektromosságot már 500 táján kezdték használni, egyre-másra fedezték fel az újabb tudományágakat. Ők már időben jöttek rá, hogy ennyi mindent már lehetetlen mindenkinek megtanítani, és fölösleges mindenkitől mindent elvárni, már tudták, hogy sokkal jobb, ha mindenkinek lehetőséget biztosítanak, hogy azt tegye, amihez tehetsége van, amihez ért. Persze alapszintet mindenkitől elvártak minden téren, de helyesen határozták meg az "alap" fogalmát, nem tették túl magasra a mércét, senkit nem hátráltattak olyan dolgokkal, amihez abszolút nem volt érzéke. Olyat, hogy "bűn", nem ismert senki. Nem volt rá szükség. Tisztességesen is megkaphattak az emberek mindent, amit akartak. A tudomány fejlődésével aztán rájöttek arra, hogy miért juthattak ide, és hogy kik segítettek nekik, hogy a különböző vallásoknak mi volt a szerepük, hogy hol futottak össze a szálak: benéztek az "Isteni színjáték" kulisszái mögé, találkoztak az "isteneikkel", és hálásan megköszönték nekik a segítséget, amit nyújtottak és büszkén mutatták nekik, mire jutottak. A hatalmas, szétterpeszkedő városokat égbenyúló házaikkal, mely már nem csak a Föld felszínére korlátozódtak, hanem alá, fölé és köré is: vízre, víz alá, föld alá, föld köré, Föld köré, Holdra, Marsra, a gázóriások jó pár holdjára, és voltak már tervek a maradékot és azokon túl lévő helyeket illetően is. A trió csak egy dolog miatt volt egy kicsit lehangolt: ebben a történelemben ők elvileg nem léteztek, nem volt családjuk, csak úgy belecsöppentek. De mégis inkább ezt választották, mint saját, volt múltjukat, ami ehhez képest szinte sötét középkor volt. Lehangoltságukat azonban hamar eloszlatták a Föld különböző tájegységeinek keveredéséből származó nők hamarosan megoldották család problémáját, találtak maguknak megfelelő munkát, és még hosszú évszázadokig éltek, míg elérték azt a kort, ahol biológiai szervezetük már végleg kifáradt, és a technológia semmilyen csodája nem tudta megmenteni. De az értelem, a lélek nem veszett el, csak megváltozva élt tovább az emberi külsővel teljesen megegyező, ám belsőleg gyökeresen eltérő testben, amit a technológia hívott életre. És ez már örökké élt. Láthatták és megélhették a dicsőséges jövőt: a béke, a boldogság, az egység kiterjedését bolygóról bolygóra, csillagról csillagra, fajról fajra, galaxisról galaxisra, világról világra, ki a végtelenségbe. Tehát mindenki boldogan élt, míg meg nem unta, mivel természetes okokból már senki nem halt meg soha. De nyitva állt a lehetőség, hogy ha már megunta az életet, elvethesse azt. De csak nagyon kevés ilyen volt. Évek milliárdjai alatt kevesebb, mint tíz. Nem volt rá okuk, hogy megunják. Még akkor sem, hogyha az a végtelenségig tartott.

Csutak Botond (V.c) Kovászna - Millenniumi rajzpályázat