|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Liebe Schülerinnen und liebe Schüler!
Das ist das zweite Band in
meinem Leben. Das erste war blau mit den Jahreszahlen 1988-1992. Für
mich bedeutete es: Erinnere dich an diese Jahre, erinnere dich an
diesen Tag!
Damals war vieles anders. Damals wurden unsere Bänder
an Matrosenblusen gesteckt, jetzt an elegante Kostüme. Damals
trugen wir Schulkittel und hatten keine Handys.
Damals war ich 18
und haßte es an die Tafel zu gehen. Und heute stehe ich
stundenlang vor ihr. Ich gewöhne mich langsam daran.
Die
Kinder, die mit mir im September 1997 ins Gymnasium kamen, haben auch
mit mir zusammen alles Unbekannte hier entdeckt. Die jungen Leute,
die jetzt mit mir hier stehen, sind aber schon erwachsen. Ihr seid ab
heute Mitglieder einer Gemeinschaft, die mit Freude ihre Bänder
tragen, von denen ein jeder weiß, dass sie in eine ganz
wichtige Phase ihres Lebens gekommen sind, die von den jüngeren
beneidet werden.
Welche Rolle spielt in unserer rasenden Welt
dieses Band? Es soll für den Zusammenhalt stehen. Jetzt gibt es
keine Schüler der A oder B Klassen, ihr seid alle
Zwölfklässler.
Das Band ist gleichzeitig eine
Aufforderung, eine Aufforderung zur gegenseitigen Toleranz, zur
Hilfe, die wir einander bieten, indem wir unsere Probleme besprechen.
frisch gewagt und frisch hinaus!
Kopf und Arm mit
heitern Kräften,
überall sind sie zu Haus;
wo wir uns
der Sonne freuen,
sind wir jede Sorge los.
Dass wir uns in ihr
zerstreuen,
Darum ist die Welt so groß."
Kedves Lányok és Fiúk! Kedves Diákjaim!
Ez a második szalag
az életemben. Az első kék volt, arra is két
számot írtak 1988-1992. Éppen kilenc éve,
hogy Mágocsi Ágnes gimnáziumi tanulónak
feltűzték a szalagot, amely azt jelentette: emlékezz
ezekre az évekre, emlékezz erre a napra.
Akkoriban
sok minden másképp volt. Akkoriban szalagunkat
matrózblúzra tűzték, most elegáns
kosztümre. Akkoriban köpenyt hordtunk, és nem volt
mobiltelefonunk.
Akkoriban 18 éves voltam, és
utáltam, ha ki kellett mennem a táblához. Ma
naponta órákat töltök előtte, kezdem
megszokni.
Azok a gyerekek, akikkel 1997 őszén együtt
érkezetem ebbe a gimnáziumba, velem együtt
fedeztek fel minden ismeretlent. Azok a fiatalemberek, akik velem
együtt most itt állnak, az elmúlt négy
esztendő alatt felnőtté váltak.
Mától
beléptek a szalagot viselő pécsi diákok népes
táborába, akikről mindenki messziről látja, hogy
érettek a megmérettetésre, akiket irigyelnek a
kicsik, az utánatok következők.
Felgyorsult világunk
forgatagában milyen szerepet játszik, játszhat
ez a kis szalag? Jelképezze az összetartozást!
Most nincsenek A-sok és B-sek, csak Ti vagytok a
tizenkettedikesek.
A szalag egyben felszólítás
is: Elfogadni egymást a hibákkal együtt. Segíteni
egymásnak megbeszélve a problémákat.
A
felnőtté válás e perceiben gondoljatok
szüleitekre, tanáraitokra, azokra, akik szerető
gondoskodása nélkül ma nem állnátok
itt. Számunkra a legnagyobb és legszebb köszönet
az lesz, ha látjuk boldogulásotokat, álmaitok és
vágyaitok valóra váltását:
"Gondolj merészet
és nagyot
És tedd rá életedet.
Nincs
veszve bármi sors alatt
Ki el nem csüggedett."
Sokat készültünk
erre a napra. Táncokat tanultunk, ruhákat válogattunk
és adtunk kölcsön egymásnak. És talán
nemcsak az egyforma kosztümök miatt kerültünk
közelebb egymáshoz. Mindenképpen megérte a
fáradtságot.
Mindjárt kezdődik a tánc.
Mindenki nagyon izgul. Én a legjobban.
|
|
|
|
|
