|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
A bakonybéli
kolostor egyik termében mindössze két mécses
világított, sárga fényt vetve a mennyezet
boltíveire. A terem bútorzatát egy nagy
tölgyfaasztal, néhány szék és két
pergament tartó láda alkotta.
A keskeny lőrésablak
előtt állt Szeréndi Kartal, a határőrvidék
nemesura, és mélyen elgondolkodó arcot vágott.
Egyszerű, kék posztóból készült
utazóruhát viselt, az oldalán könnyű,
keresztmarkolatú kardot. Egy fekete csuhás szerzetes
lépett be, kezében tálcát tartott.
-
Érkezett-é valaki? - kérdezte Kartal.
- Nem,
nagyuram, senki. - felelte a barát. Letette az étkeket
az asztalra és kiment.
Szeréndi Kartal ismét
az ablakhoz fordul. Odakünn már-már szürkület
borult a kolostor udvarára és a völgyre, ahol a
szolgáló népek laktak. A kovács- és
sütőműhelyekben befejezték a munkát, és
odalent a faluban is őrtüzek gyúltak. A monostor házanépe
hazatért vályogházaikba, habár ilyenkor
nyáridőben szívesebben töltik az éjszakát
a szellős jurtában, avagy a szabad ég alatt.
Az
erdőből hűvös szellő érkezett, enyhítve a meleget,
amit a vastag falak árasztottak magukból. Valóban
nagyon meleg volt az 1037-es esztendő nyara. Már az esti
kompletóriumot is elharangozták, amikor a völgyben
kanyargó úton egy lovas tűnt fel. Kartal csak a ló
és lovas hatalmas méreteit tudta kivenni az esti
félhomályban. A lovag kelet felől érkezett.
Hamar átjutott az őrtüzek vonalán és
felkaptatott a kolostorhoz vezető ösvényen.
Szeréndi
Kartal eljött az ablaktól és várakozva
nézett az ajtóra. Egy szerzetes lépett be.
-
Kont nagyúr van itt az Edömén nemzetségből
- jelentette. - Hívassam, nagyuram?
- Kartal bólintott.
Nemsokára kétszáz fontos léptek
remegtették meg a padozatot.
Hat láb magas férfi
lépett be, törzse mint egy tölgyfa, ökle akár
a buzogány. Arany veretekkel díszített, vörös
csizmát viselt, keleties díszítésű vörös
köpenyt, alatta sodronyból készült
páncélinget. Csak a kard hiányzott az oldaláról,
hogy olyannak lássék, mint aki háborúba
indul.
- Csakhogy itt vagy, rokon! Éppen vecsernyéhez
készültem ülni. -üdvözölte Kartal az
óriást. - Milyen volt az utazás?
- Fertelmes!
- tört ki a jövevény - Ide hivattál, ebbe az
eldugott, távoli klastromba! Három napja úton
vagyok! Szinte odanőttem a nyereghez! Nem találkozhattunk
volna az udvarnál?
- Gondolhatod, hogy nem kis dologról
lészen szó, hogy titokban kell találkoznunk, és
hogy mindjárt kegyedet hivattam.
- Titokban! Aztán
majd még eljár a szerzetesek szája!
- Nem fog
eljárni! - mondta Kartal, hogy csitítsa vendégét.
Kont letette csúcsos süvegét és kesztyűjét
az asztalra. Fürkészve nézte Kartalt.
- Szóval
fontos dologról lészen szó? - kérdezte -
Remélem is rokon, mert a Mátra hegyeitől, ahol
nemzetségem birtokai feküsznek, hosszú az út
ideáig. Én ezt az utat csakis kegyelmed hívására
tettem meg.
- Én pedig Vászoly nagyúr
hívására vagyok itt - felelte Kartal.
- Igen,
de mindent el fogok mondani kegyelmednek. Elébb azonban üljünk
a vecsernyéhez! A két magyar nemes asztalhoz ült.
Idehallatszott a szerzetesek esti litániája.
- Nos
nagyuram, elérkezett Vászoly nagyúr ideje? -
kérdezte Kont.
- Valahogy úgy, rokon. De ehhez a mi
segítségünket kéri. - felelte Kartal.
Vazult súlyosan megsértette őfelsége, amikor nem
őt, hanem Emriket jelölte utódjának. Pedig a trón
Vazult illette volna az idősebb jogán.
- De Imrét az
igfoni erdőkben megölték! - vetette közbe Kont.
-
Tudom. Összeesküvés volt. De Vászoly mégsem
nyerte el a trónt, mert István király most
Orseolo Péter jelölte örökösének.
-
A fecske módjára ficsergő taljánt! - szólt
közbe megvetően Kont.
- Figyelmezzél, nagyuram! -
mondta Kartal - idegen nem ülhet Megyeri ország trónjára.
A királyt meg kell ölni? azután a taljánnal
már könnyűszerrel elbánunk!
- Megölni a
királyt? - kérdezte Kont, lassan szótagolva
minden szót.
- Vászoly úr beleegyezésével
- válaszolta Kartal - Nyitrán sikerült beszélnem
vele.
Tarjáni Kont fel-alá járkált.
Léptei alatt döngött a padló, köpenye
szárnya ide-oda csapódva kavarta fel a levegőt, sötét
hajfonata a hátát verdeste.
- Aki a király és
a királyság ellen összeesküvést sző,
azt az egyház be nem fogadja. Ezt mondja a törvény
- mondta.
- Nem hinném, hogy kegyelmed ott keresne legelébb
menedéket! - felelte gúnyosan a határőrvidék
nemesura. - Figyelmezzen kegyelmed! Az igazi királyt támogatni
egy hamis ellenében nem vétek. István miatt
pedig ne főjön a fejed! Elvégre öreg már.
Mindenféle nyavalyái gyötrik. A tehetetlen,
feladatát ellátni képtelen uralkodótól
meg kell szabadulni. Nincs nagyobb csapás, mintha az Ég
Fiától származó fejedelem akkor is trónon
ül, amikor ereje már hanyatlik. Sáskajárás,
dögvész, háború támad ránk,
ha a gonosz lidérceket vissza nem riasztja az Ég Fiának
hatalmas ereje. Az elaggott fejedelem helyébe egy fiatal,
tetterős uralkodót kell állítani. Avagy nem ez
történt-e Álmos apánkkal is, Árpád
fejedelem idejében?
Kont megállt egy pillanatra, és
elgondolkodva nézett Kartalra.
- De hol találunk
ehhez szövetségeseket? A királyt az udvarban hű
emberei veszik körül! - mondta.
- Vannak bőven, akik a
régi rend hívei, és Vászoly urat
szolgálják. Még az udvarnál is! Itt
vagyok például én - mondta Kartal - a
palotaőrség tagjai között találtam még
két nemest, akik hajlanak Vazul ügye felé.
- A
varég testőrség tagjai között?
- Nem. Az
egyik az Ed nemzetségbeli Tázló.
- Tehát
atyámfia! - mondta Kont.
- Igen. A másik
Klementiasz. Azt mondta Alexandrosznak, a bizánci kereskedőnek
az unokaöccse. Én inkább Bizánc kémének
néztem, vagy valami olyasminek. Akárhogy is, könnyedén
megnyertem az ügyünknek. Meg aztán Vazul bőkezűen
megjutalmazza majd híveit, ha majd király lesz.
-
Nem kétlem - mondta Kont - De a királyt mégiscsak
körülveszik testőrei.
Kegyelmednek semmire ne legyen
gondja! - felelte Kartal - Minden ki vagyon tervelve. Mivel
Klemantiasz és Tázló a testőrség tagjai,
könnyebben belopózhatunk a király hálótermébe.
Vászoly nagyurat már könnyűszerrel kiszabadítjuk
aztán a nyitrai várból. Vászoly mellett
is sokan állnak. A régi rend hívei sokan
vannak!
Egy pillanatig csend volt.
- Akkor tehát? -
kérdezte Kartal.
- Holnap indulhatunk Esztrigánba! -
felelte az óriás. A két nemes úr kupáját
ürítette a megegyezésre, aztán ki-ki
nyugovóra tért a kolostor vendégszobájában.
Másnap
még elő sem bukkant a nap a Bakony hegyei mögül, a
két lovag már útnak indult, észak felé.
Viseletük keleties pompájú volt és
tetszetős, megannyi hímzés és bőr, még a
rekkenő melegben is, csillogó ékszerekkel és
díszes fegyverekkel. Két csatlós kivételével
senki sem kísérte őket. Az utazás csak télen
volt veszélyes ezen a tájon, amikor a farkasok falkába
verődnek, és sok mérföldre is megérzik a
verítékező lovak szagát.
Az út árnyas
rengetegen át és megművelt földek mellett
vezetett, ahol aranyló tengerként hullámzott a
búza. Tanyák és falvak maradoztak el mellettük,
takaros faházak, tetejük nemezzel és bőrrel
borítva. De a nyári szállások táján
jurtákat és sátrakat is lehetett látni.
Még a letelepült földművesek is őrizék a két
szállás hagyományát: nyáron az
állatok után húzódtak, télen pedig
inkább a falvakban, a folyók mellett telepedtek le.
Látszott, hogy ezt a vidéket földjét
szerető nép lakja, aki büszkén mutogatja az arra
utazóknak: itt is-ott is táborozott Árpád
vezér!
A két főúr valamivel dél előtt
érkezett a királyság új székhelyére,
Székesfehérvárra. Tarjáni Kont, aki nem
élt közvetlenül az udvarnál, alig ismert rá
a városra. Hogyan is változhat meg ennyire egy város
alig néhány esztendő alatt? Mindenfelé
építkezések folytak, kápolnák,
paloták nőttek ki a földből, a már meglévő
épületek új homlokzatot öltöttek. A
főtéren kibővítették a királyi palotát,
aminek tőszomszédságában ott állt az
egészen új, Szűz Máriának ajánlott
székesegyház. Déli tornyában őrizték
a koronaékszert sok más kincs mellett. A másik
tornyon még dolgoztak a kőfaragók.
Nem, Kont valóban
nem ismert rá a városra. Még nem volt igazi
királyi székhely, de máris sokkal gazdagabb volt
Esztergomnál. Úgy beszélték, a király
ide akarja helyezni örök nyughelyét. Az utcákon
nyüzsgő sokaságot gyakran félreszorította
egy magas rangú uraság, esetleg püspök
kísérete. Ez a serény tömeg mindenütt
termésköveken, fűrész- és mészkőporban
lépkedett. Ha a hatalom hímzett cipőjét az
építkezések törmeléke szennyezi be,
ez a gazdagság idejének jele.
Kont és Kartal
itt költötték el ebédjüket, és
miután a lovak is kipihenték magukat, továbbindultak
az épülő városból. Észak felé
haladva egyre szebb lett a vidék, egyre több utas
közeledett az országúton.
- Kegyelmed is látja
azt a hosszú menetet ott a völgy alján? - kérdezte
hirtelen Kont társát.
- Látom. Nem magyarok!
- felelte Kartal - De úgy látom, ők is Esztrigán
felé tartanak.
- Valóban! Gyerünk, nézzük
meg kik azok! - mondta Kont.
A két nemesúr lova
oldalába vágta a csizmája sarkát, és
nemsokára utolérték a menetet. Legnagyobb
megrökönyödésükre olaszok voltak, ötven
piros gúnyájú, tollas kalapú talján
vitéz. Vezetőjük nem más volt, mint a velencei
Pietro di Orseolo, a simulékony udvaronc, a száműzött
dózse fia. Kont most már megbánta, hogy ilyen
könnyelműen előrevágtattak. Tartózkodóan
üdvözölték Orseolo Pétert, aki viszont
rajongott a két ismeretlen nemesúrért, mihelyt
azok kénytelen-kelletlen megmondták a nevüket.
-
Per Bacco! Tán kegyelmetek is Strigoniumba igyekeznek?
-kérdezte Orseolo Péter rossz magyarsággal.
-
Igen, nagyuram, ez volt a szándékunk - dörmögte
Kont.
- Benone, benone! Magam is oda indultam! Néném,
a királyné izent értem. Egyenesen Bizáncból
jövök, és meglehetősen régen vagyok már
úton. De édes néném és bátyám,
a felséges király hívására
bármikor útra kelek.
"Hát ha még
egy trón reménye is ott lebeg az izenet mögött!"
- gondolta magában Kont.
- Honnét vették
útjukat, amici mio? - kérdezte Orseolo Péter.
-
Székesfehérvárról jövünk
uram?
- A birtokok dolga, adószedés miatt, igaz?
Rögtön gondoltam! Fehérvárról? Nem
jártam még ott, peccato! Azt hallottam, ha majd felépül
olyan lesz, mint Konstantinápoly. Diavolo, az ám a
város! Olyan gazdagság van ott, mint a Paradicsomban.
Aranylemezek borítják a háztetőket és a
fehér márványlépcsőkön pávák
sétálgatnak. Annyi szökőkút van, hogy maga
a császár sem tudja a számukat.
- És
mi járatban van kegyelmed megyeri földön? - kérdezte
Kont félbeszakítva az olaszt.
- De pazienza, uram!
Bizáncban nem sietnek soha - Orseolo Péter össze-vissza
fecsegett még a császárokról, a rászedett
hadvezérekről, a cselszövő pópákról,
összehordott mindent a görög császári
udvar viselt dolgairól. Beszédét a nagyvilág
illata lengte körül, otthonosan mozgott Európa
királyi udvarainak dolgaiban. Egyfolytában fecsegett,
mégsem sikerült kiszedni belőle, miért jött
Magyarországra.
Nem is lett volna már idő rá,
mert a remegő, forró levegő mögött megpillantották
a dombot, amire Esztergom vára épült. Más
volt ez a város, mint Fehérvár. A lassan
hömpölygő Duna felett egymást érték a
víziváros pénzverő műhelyeinek épületei
és a fából és vályogból
épült házak oromfalai. Felettük állt a
királyi palota, amit még Gyécsa fejedelem
építetett, csakúgy, mint a palota mellett álló
székesegyházat.
Orseolo Péter kísérete
félreszorította az utcákban a tömeget, ami
minduntalan útjába akadt a kereskedők szamarainak és
a teherhordóknak. Minden utcának megvolt a saját
arculata. Félig nyitott műhelyeikben dolgoztak a kardot verő
mecsérek, a fazekas gerencsérek és a tálkészítő
esztergályosok. A kereskedők tölgyfa pultokon árulták
különböző országokból származó
portékáikat. Égetett bőr- és zsírszag
terjengett mindenhol.
A második várfal mögött
már nyugodtabb volt a város. Innen egy kapu már
közvetlenül a palota udvarára vezetett, ahonnan a
szállásházak, raktárak és
melléképületek is nyíltak.
- Ég
velük, nagyuraim! - mondta Orseolo Péter, és
megemelte a kalapját. - Remélem találkozunk még!
- azzal leugrott a nyeregből, kantárját odadobta egy
elősiető lovásznak, ő maga pedig besietett a palotába.
-
No végre! - mondta Kont.
- Megy üdvözölni
felséges nagynénjét! - dörmögte
Kartal.
- Amint tudom, Gizella úrnő is Orseolo Pétert
látná legszívesebben a trónon István
halála után - jegyezte meg Kont - nem szívleli
Vászoly nagyurat.
- Senkit sem szívlel, aki magyar,
vagy aki a bajor udvar helyett Róma felé húzza a
királyt - felelte Kartal. - Jöjjön kegyelmed!
Kont
és Kartal a testőrök szállására
mentek. Nemsokára egy fegyveres kereste meg őket. A
palotaőrség ruháját viselte.
- Isten hozta
nagyuramékat! - mondta, és gondosan becsukta maga
mögött az ajtót.
- Üdv, Klementiasz barátom!
Ő lesz segítségünkre - mondta Kartal Konthoz
fordulva.
- Ki vele, mit tudsz, bizánci? - kérdezet
Kont.
- Minden számunkra kedvezően alakul. Nagyuramék
hivatalosak ma vacsorára a királyhoz - felelte
Klementiasz.
- A királyhoz? - kérdezte Kont és
kérdőn nézett Kartalra.
- Nem tehettem semmit,
nagyuram. Orseolo Péter érkezett ma a városba.
Szót ejtett kegyelmetekről a királynak, aki meginvitált
benneteket is vacsorára.
- Ez a talján is jókor
jön! - mondta Kartal, és mérgesen az asztalra
csapott.
- Hanem a király nem szokott nagy társaságban
vacsorázni, amióta Imre herceg a másvilágra
költözött.
- Igaz, nagyuram, de a minap itt járt
Gellért püspök Csanádról, és
miután hosszas beszélgetést folytatott
őfelségével, a király összeszedte magát.
Emrik halála óta nem látták ilyen
jókedvűnek - felelte Kartal.
- Sokan lesznek a vacsorán
- felelte Klementiasz - Addig sem leszünk gyanúsak
senkinek. A vacsora után, amikor utoljára kongat a
harang, Tázló a nagy előcsarnokban fog várni
kegyelmetekre. Ma éjszaka mi teljesítünk
szolgálatot a király hálótermei előtt.
-
Nagyszerű! - mondta Kartal.
Az erődformájú Kont oda
sem figyelt. Kardjával a padlón kopogott, és
elgondolkodva nézett le a várudvarra. Sokszor járt
már az esztergomi palotában, de a királlyal még
sohasem találkozott. A kereszténységet színileg
ugyan felvette, de birtokai fekvése és méltósága
miatt ura és királya ellen fordult. Az ellen a király
ellen, akit soha nem látott, de akinek az érdekei az
övéi ellen voltak. Legalábbis Kont így
gondolta. Ezt hallotta otthon, a Mátra hegyei között
gyermekkorában a sámántól, aki a
kereszténység ellenére megmaradt a régi
mesterségénél. Most gondolt bele először,
mire vállalkozott. Dicsőség lesz-e a vége, avagy
bukás?
Elhessegette magától ezeket a
gondolatokat. Rokona szólította: indulni kellett
vacsorára. A meghívottak a nagy ebédlőházban
gyűltek össze, ami most megannyi fáklyával volt
megvilágítva. A palotának ezt a részét
még Géza fejedelem építette a nyugati
lovagtermek mintájára. A falakat tarka szőnyegek
borították, ezeken függtek a nemzetségek
címerei, legfelül az uralkodócsalád turul
madaras címere. Nemsokára megtelt a terem sok külföldi
méltósággal, magas rangú egyházi
személlyel, és a magyar nemesség
színe-virágával. István király a
hosszú tölgyfa asztal magasabbik végén
foglalt helyet, mellette cifrább és kényelmesebb
trónszéken Gizella, a királyné. Aztán
tőlük jobbra és balra rangjuknak és küldetésüknek
megfelelően sorban a többiek: Orseolo Péter, Aba Sámuel,
a nádor és felesége, Sarolta hercegkisasszony,
majd Csanád, a királyság második embere
és a kisebb asztaloknál a többi vendég. A
magyar király udvarában le lehet ülni az uralkodó
jelenlétében. Itt nem csúszkálnak hason a
főemberek uruk előtt, mint egyes keleti fejedelmi udvarokban.
A
vacsora csendben telt, mindenki csak szomszédjával
beszélgetett. Tarjáni Kont Kartal mellett ült a
nagy asztal végén, így alkalma nyílt
szemügyre venni a királyt. István király
megöregedett. Arca jóságos volt, de egyúttal
éber is, meglátszott rajta, hogy haragja hirtelen
lobbanó és rettenetes. Még mindig az a fejedelem
volt, aki annak idején Koppány ellen vonult, de a
király is, aki aprólékos gonddal vezette be
népét a kereszténységbe. "Bizony
nagyon megöregedett a király" - gondolta magában
Kont. - "Azt mondják még mindig Imre herceg halála
felett bánkódik, és sokszor gyötri kínzó
lábfájás is. Valóban nem alkalmas már
az ország kormányzására. De Kont is
érezte azt a fenséget áradni a királyból,
amivel az egyházi felkenés ruházza fel az
uralkodókat, hogy mindenkit emlékeztessen: a királyt
a nyugati világot uraló egyház is
elismeri.
Gizella királyné márványfehér
arca rejtelmes volt, szeme felfelé, a mennyezet festett
fakazettái felé kalandozott. Nemsokára
fáradságra hivatkozott és elhagyta a termet. A
király követte. Lassan az összes nemes és
vacsoravendég is hálótermébe tért.
A
hold óriási korongja az alvó Esztergom fölé
emelkedett, széles, ezüst hidat vetítve a Duna
vizére. A palotában és lépcsőkön és
a boltívek alatt súlyos, kétélű kardjukat
maguk mellé fektetve horkoltak a varég testőrök.
Csak a várfalakon parázslott néhány
őrtűz.
A köpenyébe burkolózott három
nemes végiglopózott a belső várudvaron, át
egy magas folyosón, a nagy előcsarnokba. A király
ágyasházának ajtaja mellől egy testőr állt
fel.
-Állj! Ez Tázló! - suttogta Szeréndi
Kartal, és lefogta Kont kezét, aki már a kardja
után kapott. Az urak összesúgtak.
- Nagy
dologra vállalkozunk! - mondta Tázló.
- Van
még valaki a király mellett? - kérdezte Kont.
-
Nem, uram. Úgy intéztem, hogy csak én maradjak
itt - suttogta Tázló.
- Nos hát, meg kell
lennie - mondta Klementiasz.
Itt ez a hurok - súgta Tázló
- Ezzel megfojtjuk, hogy ne cseppenjen a vére, és
megszabadítjuk az országot a beteg, gyenge uralkodótól.
Ezt parancsolják az ősi törvények is.
- Ha a
vére cseppen, azzal iszonyú bajt szabadítanánk
az országra - mondta Kartal. - Ügyesnek kell lenni, hogy
úgy látszódjon, mintha természetes
halállal halt volna meg. Ki megy be, hogy végezzen
vele?
Erre elnémultak az összeesküvők.
- Ej,
gyávák! Majd én! - mordult Kont. Kivette Tázló
kezéből a kötelet és sötéten mérte
végig a társait.
- Vidd a kardot is, hátha
vigyáz rá még álmában valaki
-suttogta Klementiasz. Kont köpenyébe szorította a
kardját, és még egyszer végignézett
a társain. Aztán termetéhez képest
meglepő hajlékonysággal surrant be a hálóterembe.
Becsukta magamögött az ajtót.
A feneketlen
sötétségben egyetlen mécses világított,
de olyan kevés fényt árasztott, hogy Kont az
asztalt is alig tudta kivenni, amire azt állították.
Lassan, tapogatózva lopakodott előre, arra, ahol a király
ágyát sejtette. Hirtelen azonban nekiütközött
az ágy egyik tartóoszlopának, hátrahőkölt,
és a hóna alól kicsúszott a kard. Nagy
csörömpöléssel a földre esett, és
Konttól egy lépésnyire pörögve
megállt. A király rögtön felriadt, és
ágyából kiugorva fáklyát gyújtott.
Kont még mindig ott állt az ágy lábánál,
dermedten, vadul kalapáló szívvel, és nem
tudta rászánni magát, hogy ráugorjon a
királyra és megfojtsa.
Ott állt az öreg
király és a hatalmas termetű merénylő, és
mindketten a földön fekvő kardra meredtek. Hosszú
csend következett. Hirtelen megszólalt a király:
-
Ha Isten velünk, ki ellenünk? - kérdezte és a
földön fekvő kardra mutatott. Kont még mindig csak
állt, forgott körülötte a világ. Aztán
olyat mondott, amilyet még eddig életében
soha:
- Bocsáss meg! Uram, királyom bocsáss
meg! - és az óriás odaomlott a király
lábaihoz és elsírta magát, mint egy
kisgyerek. István király hátrébb lépett,
és a fáklyát egy vastartóba helyezte.
Leültette Kontot az ágyra, és egy kupában
bort nyújtott neki.
- Ki vagy? - kérdezte.
- Kont
vagyok az Edömén nemzetségből - felelte az
óriás.
- Egyedül jöttél? -
kérdezett tovább a király. Kont tétovázott.
István király várakozva nézett rá.
-
Nem - sóhajtott végül Kont - odakint hárman
vannak még. A Szerédi Kartal, az Ed nemzetségbeli
Tázló és a bizánci Klementiasz.
A
király felvont szemöldökkel gondolkozott, aztán
kinyitott egy mellékajtót és beszólította
a testőröket.
- Odakint három harcos várakozik
- mondta az ajtóra mutatva - kötözzétek meg
őket! - aztán Konthoz fordult:
- Azt hitted, lejárt
az időm? Ha pogány fejedelem volnék, most példásan
megbüntetnélek. De keresztény király
vagyok, aki tudja, hogy Krisztus felé vezető lépcsőn az
első fok az irgalom. Ezért néked, noha ágyam
mellett álltál, de nem tudtál kezet emelni rám,
megkegyelmezek - most pedig a három merénylőhöz
fordult a király, akiket a testőrök megkötözve
bevezettek:
- Titeket pedig, akik idekint gyáván
halálomra vártatok, kezetek levágásával
és szemetek kioltásával büntetlek.
Eddigre
már tele volt a terem emberekkel. Fáklyák
lebegtek, kirántott kardok villogtak, kiáltozás,
lárma töltötte be a helyiséget.
- Uram,
királyom! De jó, hogy élsz! - rontott be Aba
Sámuel - háromszoros őrséget állíttatok
az ajtód elé ezentúl!
Megjelent Orseolo Péter
is, hálóköntösben, hunyorogva és
erősen hegyezte a fülét, hogy a magyar szóból
megértse, mi történt. A nyomában Gizella
királyné tört át az udvaroncok tömegén,
és kezét tördelve borult a király nyakába.
Aba Sámuel mellett ott termett Csanád is, kivont
karddal a kezében.
- Felség, hol vannak a merénylők,
- dörögte - Kurtavasba veretem őket!
- Senki se
mozduljon! - parancsolta István - Tegyétek el a
kardokat! Nem lesz szükség rájuk. A bűnösök
bűnhődni fognak - aztán Konthoz fordult, aki halálsápadtan
állt a terem közepén:
- Te pedig, Kont, járj
békével! Senki sem fog kezet emelni rád, ha
palotámat elhagyod. Isten ítélkezett így,
hogy kihulljon kezedből a kard, mert tervei vannak még véled.
Vésd eszedbe ezt, akár keresztény vagy, akár
nem! Menj hát, Isten békéje legyen veled!
-
Köszönöm, felséges uram? - mondta Kont és
meghajolt. A sokaság némán utat nyitott neki.
Az
óriás nem hallott semmit, nem nézett senkire,
csak a király szavai csengtek mindig fülébe.
Kitántorgott a palotából, gépiesen ült
fel lovára, és otthagyta Esztergomot. Többet nem
tért oda vissza.
Két nap múlva egy lovag
kopogtatott a bakonybéli kolostor kapuján, ahonnan nem
is olyan régen két összeesküvő indult
Esztrigánba. A kapuszolgálatot ellátó
barát ugyancsak megijedt, amikor megpillantotta a marcona
külsejű vándort.
- Ne féljen atyám,
békés szándékaim vannak! - mondta az
idegen.
- Istennek legyen hála, uram! - mondta a szerzetes
megkönnyebbülve - Szállást és vacsorát
szívesen adunk a fáradt vándoroknak.
- Nem
azért jöttem! - felelte a lovag. - Nem csak egy éjszakára
kérnék szállást.
A fráter
csodálkozva nézett a lovagra, aki most egy csillogó,
könnyű szablyát kötött le a derekáról.
-
Itt ez a kard - mondta és a szerzetes kezébe adta. -
Kedves nékem ez a fegyver, de többet már nem lesz
rá szükségem, kovácsoljunk keresztet
belőle!
A szerzetes hunyorogva forgatta a nemes mívű,
aranyos markolatú fegyvert.
- Ez a szabja igen értékes
darab? csak magas rangú emberé lehet - mondta és
a lovagra nézett.
- Igen, az voltam, nemesember. Az
Edömének nemzetségéből. Nevem Kont. A
kardot apámtól kaptam? most azt szeretném, hogy
kereszt legyen belőle.
A szerzetes kutatva nézett Kontra,
aztán visszaadta a kardot.
- Isten nevében,
kövessen, barátom! - mondta és bevezette a lovagot
a kolostorba.
Az Edömén nemzetségbeli Kont nem
sok időt töltött a Bakony monostorában. Hamarosan
felkerekedett és keletre ment, a veszélyes
határőrvidékre, és az ott élő, még
pogány magyaroknak vitte el Krisztus keresztjét.
Születésekor
minden ember egy apró vagy fontos feladatot kap, amit
általában nem ismer, és aminek elvégzésére
természete, felebarátai és a sorsa serkentik,
sokszor tudtán kívül is. Kont is elvégezte
feladatát, és úgy beszélik, boldogan halt
meg keleten.
Irodalom:
Szentmihályi
Szabó Péter: Gellért, Szépirodalmi Kiadó,
1982
Magyarország története. Előzmények
és magyar történet 1242-ig, Akadémiai
Kiadó, 1987
Györffy György: István király
és műve, Gondolat, 1977
Szunyogh Szabolcs: I. István
király, Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó
Vállalat, 1988
Rubicon, 1998/9-10, Magyar
középkor
História, 1988/4. szám
Engel
Pál: beilleszkedés Európába a kezdetektől
1440-ig, 1990
Szemtanú III. évfolyam 1. szám
Száz
rejtély a magyar történelemből, Gesta Könyvkiadó
Bt., 1997
Csorba Csaba: Regélő váraink, Magyar
Könyvklub, 1997
Millenniumi rajzpályázat - Jakab Szende (5.b) Kovászna
|
|
|
|
|
