Bárdonicsek Klára (9.B) - Az utolsó napok

Verőfényes reggelen indultuk hazafelé Passauból egy gyönyörű hajón, melyet Henrik bajor hercegtől kaptunk ajándékba. Vecelinnel, Géza fejedelem bizalmasával voltunk ott követségben, hogy megkérjük Istvánt, a leendő magyar király számára Gizella bajor hercegnő kezét. Bágyadtan ültem a hajón, mert az udvarban nagy fogadást rendeztek a tiszteletünkre, ahol illő volt végig ott lennem. Az elején még szórakoztató volt, hogy hazámról mesélhettem, de a végén már inkább lepihentem volna. A fogadás mindenesetre nagyon tetszett, még soha nem vettem részt ilyen pompás ünnepségen, amit ráadásul részben az én tiszteletemre rendeztek. Most pedig, miután már láttam azt a nagy gazdagságot, ami ott van és részt is vehettem abban a fajta életben, nehéz lesz visszaszokni eddigi életemhez. A táj sem tudott igazán lekötni, pedig távolról már lehetett látni az esztergomi várat, amely majdnem szemben feküdt a Duna és a Garam találkozásának helyével. Amikor azonban megláttam a sekély vízben álló marhacsordát, már csak arra tudtam gondolni. Egészen kis gyermekkorom óta ez volt a kedvenc képem, amikor a marhákat alkonyatkor inni viszik. Nem tudom mi volt az ami ennyire vonzott ebben, de ha otthon voltam, soha nem mulasztottam el megnézni. Vecelin zökkentett ki az álmodozásból, és szólt, hogy készülődjek, hamarosan megérkezünk.

A parton lovasok vártak bennünket, akik bő ujjú inget viseltek és széles szárú nadrágot. Mellüket és hátukat ujjatlan mente fedte, oldalukon kard volt és nyíl. Ekkor éreztem először, hogy itthon vagyok. Láttam az igazi magyar lovasokat, magyar földön álltam, és mindenki magyarul beszélt körülöttem. Lassan indultunk felfelé a várhoz, ahol Géza király és felesége Sarolt vártak bennünket. Az út mellett szalmakazlak voltak, a héten volt itt is biztos aratás. A vár, melyet görög mesterek építenek, magasan emelkednek ki a szénaboglyák felett négy tornyával. Belépni egy nagy, cifra és írott kapun lehet, az udvarban pedig már állnak az oszlopok, bár azt még senki sem tudja, hogy mikor kerül rá tető.

Amint beléptünk a kapun, a nagyasszonyt láttuk elénk jönni. Nem értettem, hogy Géza miért nem jön ki vele. Arra gondoltam, talán betegsége miatt. Amikor elindultunk Bajorországba, már akkor se nézett ki valami jól. Sarolt meg is hagyta mindenkinek, hogy csak fontos dolgokban keressék fel az emberek, és kezébe vette az irányítást. Kemény asszony volt mindig is, soha nem hagyta teljesen férjére a komoly döntések meghozását. Sokszor órákig lovagolt, hogyha el kellett intéznie valamit, és utána egy szóval nem panaszkodott arra, hogy fáradt. Gyönyörű aranyszőke haja ugyan kifakult egy kicsit az évek alatt, de most is ugyanolyan életerősen lépdelt felénk, mint régebben. Egy szóval sem említette, hogy urunk miért nem jött ki elénk, de azonnal a lakosztályunkba kísért minket, mely külön a számunkra lett kialakítva az egyik vártoronyban. Mielőtt azonban odaértünk volna, Vecelin elküldte kísérőinket, hogy pihenjenek le, utunkat ezután egyedül folytatjuk. Lassan másztunk fel a meredek csigalépcsőn, mely Gézához vezetett bennünket. Sarolt megkérte Vecelint, hogy ne nagyon zaklassa fel urát, állapota ugyanis romlott a múlt hét óta, majd beengedte őket. Csodálkoztam, hogy engem nem enged be, hiszen Vecelin társaságában jöttem, ő azonban hamar megmagyarázta nekem az okot. Új hátasát akarta nekem megmutatni, melyet múlt héten hozatott Szerbiából, így kimentünk az udvarra, majd végig egy ösvényen, mígnem odaértünk az istállóhoz. Az állat valóban pompás jószág volt, deres színű, csillogó fekete sörényű és izmos testű. Ezután még körbesétáltunk egyszer-kétszer az istállóban, majd elindultunk visszafele, és közben Sarolt mindenféléről mesélt nekem. Nagyon szerettem hallgatni elbeszéléseit külföldi útjairól, régebben is mindig sokat mesélt nekem, én pedig máig megmaradtam hálás hallgatója. Azt viszont nem értettem, hogy bírja ki, hogy rá se kérdez utunk eredményességére, de valószínűleg meg akarta várni Vecelin beszámolóját, hiszen ő mégiscsak többet tudott mondani neki a lánykérésről, Henrik követeléseiről és Gizella hozományáról, mint én.

Az uralkodóterembe visszaérve Vecelint láttam meg először, majd vele szemben Géza fejedelmet és Radla apátot. Együtt ültek egy keskeny asztal körül, mely tele volt térképekkel és mindenféle papírokkal. Arcuk komolynak látszott, de amint megláttak minket, elraktak mindent, Géza pedig intett, hogy hozzanak nekünk széket. De nem az asztal mellé ültünk, hanem az ablak mellé, ahonnan pont a Dunára lehetett látni és benne a lemenő nap tükrére. Előtte, a várhegy aljában húzódott az érseki település, nem messze tőle, a Duna-ág mentén pedig a királyi város.

Csöndben ültünk mind az öten, mígnem Géza végre rátért az eljegyzésre. Intett Vecelinnek, hogy kezdje meg a beszámolóját a bajor udvarban történtekről. Ő pedig elkezdett mesélni, mindent pontosan mondott el, mintha egyenesen a herceg maga mondta volna. Mondandójának lényege pedig az volt, hogy a császár szívesen adja Gizellát a magyarok leendő urának, de még nem István a király, és mindenki jól tudja, hogy a magyaroknál az a szokás él, hogy a legidősebb férfi rokoné lesz a hatalom. Márpedig ezzel az előjoggal csak Koppány élhet, hiába vezette be a fejedelem azt a külföldi szokást, hogy az elsőszülött fiúé a trón. Ha már István kezében lesz az ország kardja és a kereszt, és ő lesz minden magyarok ura, akkor lehet majd Géza fia, István Gizella bajor hercegkisasszony férje. Géza bólintott egyet annak jeléül, hogy megértette mindazt, amit hallott, majd feleségére nézett és szavak nélkül ugyan, de megbeszéltek mindent, amit hallottak. Most láttam csak uramon, hogy mennyire nem érzi jól magát, bár ennek a legapróbb jelét sem mutatta. Ahogy a fény arcára esett, látni lehetett rajta az elmúlt évek szenvedéseit és azt is, hogy mennyire elfáradt már.

Ekkor István lépett a terembe, csendesen, félénken, bátortalanul. Mindig is ilyen volt, egy kissé még a növésben is elmaradt. Először szüleit köszöntötte, majd az apátot végül pedig Vecelint és engem. Helyet foglalt közöttünk és kérdőn apjára nézett, aki nem sokat váratott magára, és részletesen elmondott mindent fiának, amiről eddig szó esett. Éreztem, hogy Géza minél előbb meg akarta oldani fia házasságát, talán érezte, hogy már nem sok van vissza életéből. Megpróbáltam megfejteni, hogy mire gondol Gizella, de arcáról nem tudtam semmit leolvasni, így arra gondoltam, hogy majd később megkérdezem. Ezek után Istvánra fordítottam tekintetem, aki maga elé nézett, és éppen eltűnődött valamin. Talán elképzelte magának jövendőbeli feleségét, akit még sosem látott, vagy azon gondolkozhatott, hogy mennyi minden fog megváltozni ezzel a házassággal az országban. Ezután az Árpádok rokonságba kerülnek majd a Szász-dinasztiával, és a bajorok segíthetnek majd neki a Koppány elleni harcban. Úgy vettem észre, hogy Gézát nem érdekli, hogy milyen Gizella, csupán az volt a lényeg, hogy az ország számára kedvező legyen a frigy. Én soha nem tudtam megérteni, hogy hogyan lehet valakit úgy feleségül venni, hogy előtte még nem találkoztak. Persze lehet, hogy István már látta Gizellát rajzokon, de az mégsem az igazi, mert a képek sokszor csalnak. De nem is a külső a legfontosabb, hanem a belső, és ezzel azt hiszem ő is tisztában volt.

- Uram, - szólalt meg hirtelen Radla apát, - késő van már, a nap is rég lement, ideje volna visszavonulunk. Holnap hosszú út vár rám, és szeretnék kipihenten indulni.

Géza felállt az asztaltól, majd megköszönte mindenkinek, hogy segítségére voltak, és felesége kíséretében visszavonult. Karöltve léptek ki az ajtón, és úgy véltem, hogy nagy volt közöttük az egyetértés. Majd az apát köszönt el tőlük, aki még meg akart beszélni valamit Vecelinnel, így kérte, hogy menjen vele. Szólt nekem, hogy én se feküdjek le túl későn, hiszen holnap nekünk is kora reggel már dolgunk lesz.

Kettesben maradtunk a teremben Istvánnal, és én éppen indulni akartam, amikor szólt, hogy maradjak még egy kicsit, mert kérdezni szeretne tőlem pár dolgot. Szívesen álltam a rendelkezésére, bár már elég fáradt voltam, hiszen az utóbbi napok nagyon kimerítettek.

- Azt szeretném, ha mesélne nekem valamit Gizelláról - kezdte el István. - Tudom, hogy ez egy szokatlan kérés, de gondolom tudja, hogy még soha nem láttam, és szeretnék róla minél többet megtudni. Azt hallottam, hogy ön már találkozott vele, ezért fordultam önhöz. Az igaz ugyan, hogy Vencelint is megkérdezhettem volna, de ő mégse tudta volna annyira leírni őt nekem őt, mint egy másik nő.

Megértettem, hogy miért nem kérdezte Vecelint, de azt elmondtam neki, hogy túlságosan nem ismerem Gizellát, hiszen nem találkoztunk sokszor, de azért amit tudok, azt elmondom.

És elkezdtem neki mesélni mindenről, amit tudtam róla. A külsejét nem nagyon tudtam leírni, mert mindig fátyol volt rajta, amely haján kívül, ami állítólag gyönyörű volt, néha arcának egy részét is elfedte. Azt viszont biztosan állíthatom, hogy mélyen vallásos volt, és Isten szolgája szeretett volna lenni. Amikor én találkoztam vele, akkor is pont egy bajorországi kolostort látogatott meg, ahol éppen látogatóban voltam.

Emlékszem rá, hogy pont a kerengőt mutatták meg nekem, amikor megláttam Gizellát apácák társaságában sétálni. Mindenki azt mondta róla, hogy nagyon szívesen segít az embereken és jószívű.

- Remélem uram, mindazzal segíteni tudtam, amit elmeséltem.

István megköszönte a segítséget, majd elköszönt tőlem és elindult.

- Uram, ha bármiben segíthetek, csak szóljon! - szóltam utána, de már nem hallhatta meg, mert nem nézett vissza. Sajnáltam nagyon és a folyosóra kiérve még sokáig néztem, hogyan tűnik el teste lassanként a sötétségben.

Este még sokáig nem tudtam elaludni, folyton István járt az eszemben.

Egyáltalán nem olyan, mint a többi férfi, nem durva, több nyelven beszél és keresztény vallású. Ez utóbbira Géza fejedelem nevelte, akinek álmában egyszer állítólag egy ifjú jelent meg. A fejedelem a népéből akart igazi keresztényeket faragni, de az emberek nem akartak új hitet, és ő nagyon elkeseredett. Ekkor jelent meg az ifjú, aki azt mondta Gézának, hogy ő ezt nem viheti véghez, mert kezéhez már vér tapad, de fia fog születni, akit az Úr támogatni fog. István volt ez a fiú, aki nevét az anya álmában megjelenő szent Istvánról, az első vértanúról kapta. Apja pedig úgy nevelte őt, hogy méltó legyen Isten támogatására.

Géza fejedelemnek, mióta fölvette a kereszténységet, két vallása van, de őt ez nem zavarja. Minden vasárnap rendesen eljár az istentiszteletekre, de ha az országban valami baj van, akkor nem csak külföldi papjainak, hanem az ősi sámánoknak is kikéri a véleményét. Kíváncsi vagyok rá, hogy mi lesz halála után, hiszen fiát, István jelölte ki utódjának, de az ellen nem tett semmit, hogy esetleg Koppány legyen a következő Turul. Márpedig ha ő nyer, akkor élhet azzal a jogával, hogy elveszi feleségül az előző fejedelem feleségét, ha az is beleegyezik.

A ház most már végleg elcsendesült, és az Úr 997. esztendejének Szűz havából ismét eltelt egy nap.

Másnap reggel kakasszóra ébredtem, ami nagyon furcsa volt, hiszen már elszoktam attól, hogy Magyarországon ezzel a hanggal együtt kel az ember. Kinyitottam az ablakom, és engedtem, hogy a szalma és a széna illata belepje az egész szobát. A munkások kora reggeltől dolgoztak, talán már sötétedésben elkezdték hordani a köveket az építkezéshez. Nagy volt a hangzavar az udvarban, sokan nem értették meg egymást, hiszen nem ugyanazt a nyelvet beszélték. Láttam, hogy Sarolt közöttük járkál, és utasításokkal látja el őket. Néha férjére nézett, aki a tornácon ült, vastag leplekkel betakarva, de fejét büszkén feltartva és méltóságteljesen. Az építkezés vezetője egy görög mester ment most oda hozzá, hogy kérdezzen valamit. Géza bólintott egyet fejével, a mester pedig visszatért munkájához.

Csak amikor már vagy tíz perce álltam az ablakban és lestem a kinti világot, akkor tűnt fel, hogy az építkezőkön kívül még mennyien mennek oda a fejedelemhez és kérdezgetnek tőle, ő pedig folyamatosan a Dunát lesi Sarolttal együtt. A konyhából is finom illatok szálltak fel, de nem a megszokottak. Rögtön rájöttem, hogy várnak valakit, aki hajón fog érkezni és fontosabb ember lehet. Gondoltam lemegyek és szétnézek egy kicsit, hátha megtudok valamit, de megelőztek, hiszen egy cseléd lépett a szobámba, aki üzenetet hozott nekem. Vecelin üzent értem, de hogy miért, azt nem tudta a lány megmondani. Megköszöntem neki a segítséget, majd rendbe hoztam magam, egy kicsit a ruhám, és elindultam.

Lassan mentem lefelé a lépcsőn, és már messziről hallottam Vecelint, amint jókedvűen beszélgetett valakivel. Nem tudom, hogy mi oka volt rá, de nem kellett sokat várnom, hiszen hamarosan ott állt előttem.

- Lányom - szólt hozzám - hamarosan apád, Csaba úr fog megérkezni, hogy tiszteletét tegye a fejedelemnél. Ma reggel korán kaptuk a hírt, hogy tegnap este hajón elindult hozzánk, föl Esztergomba. Mindig is jóban volt Gézával, és most, hogy hallotta mi történt, szeretne vele találkozni. Az, hogy jelenleg te is itt tartózkodsz Esztergomban nagy meglepetés és öröm lesz neki.

Tehát már apám is tudja, hogy Géza beteg. És ő, aki az erdőelvi tartományban lakik, eljön hozzá, hogy elbúcsúzzon tőle. Természetesen örültem neki, hogy eljön, hiszen nagyon régen láttam már. Már egészen kis gyermek voltam, amikor apám tett valamit Gézáért, aki ezt azzal hálálta meg, hogy fölneveltetett, amire apámnak nem volt lehetősége, hiszen állandóan harcolt. Anyámról soha senki nem mondott nekem semmit, így nem is nagyon éreztem hiányát. Kiskoromban zárdaiskolában voltam, később pedig velük éltem míg rá nem bíztak Vecelinre, hogy mutassa meg nekem a világot. Istvánnal is jóban voltam, de csak amikor nagyobbak lettünk, hiszen ő sokszor külföldön tanult, és én sem voltam otthon. Örültem, amikor tegnap odajött hozzám, és ha nem is túl sokat, de legalább beszélgettünk.

Hirtelen hangos kiabálást hallottam, amely a partról jött, jelezve, hogy megérkezett a hajó. Gézára néztem, aki nagyon izgatott volt, felkelt a székéből, de nem bírta, így inkább visszaült és Saroltot küldte el a vendég fogadására. Azt hiszem ugyanígy volt akkor is, amikor a mi hajónk jött meg, és Sarolt egyedül fogadott minket. Mi is elindultunk Vecelinnel a part felé, de még mielőtt kiértünk volna az udvarból már nyílt a kapu, és díszes ruhába öltözött emberek léptek be rajta, a sor végén apám jött jobbján a fejedelemasszonnyal. Elindultam feléjük, és apám amint meglátott, széttárta a karját és mosolyogva üdvözölt engem, majd átölelt. Örült nekem, de láttam, hogy szemével Gézát keresi, így engedtem, hadd menjen. Amint odaért hozzá, köszöntötte, és nem szólt egyikük sem, csak álltak és könnyes szemekkel néztek egymásra.

Még sokáig álltak a tornácon egymást átölelve, senki nem akart szólni nekik. Végül apám engedte le karját és elindult, hogy a többieket is üdvözölje. Miután mindenkivel kezet fogott, megkérte Saroltot, hogy mutasson meg neki mindent. A fejedelem bocsánatot kért tőlünk, hogy nem megy velünk, de azt mondta, hogy jót tesz neki egy kis napfény, ezért inkább ott marad. Mi pedig elindultunk, először az istállókat néztük meg, majd a várat, az összes termet és közben beszélgettünk egymással. Apám leginkább a kápolnára volt kíváncsi, hiszen pogány lévén még sokat nem látott. Gézának őt sem sikerült megtérítenie, de én már keresztény neveltetésben részesültem. A kápolna nagyon tetszett neki, bár még nem volt teljesen kész, hiába hagyta meg Géza a mestereknek, hogy azt fejezzék be legelőször. Miután már mindent megmutattunk neki, Radla apát jött oda hozzánk.

- A fejedelem az üzeni Csaba úrnak, hogy ha befejezték a sétát, menjen hozzá a tárgyalószobába, mert sok megbeszélnivalójuk van még - mondta az apát, majd miután mondtuk neki, hogy már befejeztük a sétát, apámmal együtt elmentek.

Tehát nem is biztos, hogy csak azért jött el ilyen messzire, mert látni akarta a barátját, hanem azért, mert Géza hivatta. Biztos azt szeretné, ha valamit elintézne neki. Miután elmentek, István jött oda hozzánk és üdvözölt mindkettőnket.

- Anyám - kezdte el - levelet kaptunk reggel Ajtonytól Marosvárról, hogy szívesen látna minket, és új feleségét is szeretné nékünk bemutatni, ugyanis nemrég újraházasodott. Egy görög lányt vett el, állítólag Iréné a neve, de nem tudom biztosan. Ha elfogadjuk a meghívást, akkor a futár azonnal viszi vissza a választ, csak lepihen kicsit.

- Nem tudom fiam, hogy apád kibírna akár lóháton, akár kocsin egy ilyen hosszú utazást, én pedig mindenképpen vele maradok, de te menj, mert így illik.

Sarolt ezután elment, István pedig megkérdezte, hogy volna-e kedvem elmenni vele és Vecelinnel. Természetesen igent mondtam, bár sajnáltam, hogy nem tölthetek több időt apámmal, de reméltem, hogy esetleg ő is velünk jön.

Miután megbeszéltük, hogy két nap múlva indulunk, mindenki nekiállt csomagolni. Istvánon láttam, hogy nem szívesen hagyja itt apját, de nem tehetett nagyon mást, és azt sem merte megkérdezni tőle, hogy hogy van. Ebben a két napban már mindenkin lehetett érezni a feszültséget, hiszen tudták, hogy ha Géza meghal, akkor elkezdődik a harc István és Koppány között. Márpedig ezt senki nem akarta. Az utazás előtti napon apámtól is el kellett búcsúznom, neki ugyanis el kellett mennie Géza kérésére a törzsekhez, hogy minél többet meg tudjon győzni arról, hogy István pártjára álljanak. Abban biztosak voltak, hogy Sarolt testvére Gyula, őket fogja támogatni, de a többiekről nem sokat tudtak. Géza pedig egyre rosszabbul nézett ki.

Az utazás napjának reggelén, még a kakasszó előtt, már mindenki kint állt a tornácon és arra vártunk, hogy a lovaink is teljes felszerelésükkel ott álljanak a kapu előtt. Nem mentünk túl sokan, csak István, Vecelin, néhány lovas meg én. Géza Vecelinnel beszélgetett és megbízásokat adott neki, melyeket útközben kell elintéznie. István lopva apját figyelte, hogy jól van-e, és milyen ma reggel. Majd odament anyjához, és hallottam amint azt mondtam neki, hogy vigyázzon az apjára. Sarolt bólintott, mi pedig felszálltunk lovainkra és elindultunk. A kapu már régóta nyitva állt, így már nem kellett várnunk, hogy kinyissák. Most kelt fel a nap és ahogyan visszanéztem, a porfelhő mögött a fejedelempárt láttam, akik még sokáig néztek utánunk, majd teljesen eltűntek a szemem elől. Mi pedig mentünk lefelé a Dunához, amikor pedig leértünk, a folyó mentén elindultunk Marosvárra.

Gyönyörű helyeken mentünk át, és egyre közelebb érkeztünk úti célunkhoz. István mindig előrébb járt egy kicsit, mint mi, és végig nagyon hallgatag volt. Volt min gondolkodnia, hiszen néhány hét múlva lesz az eljegyzése, és lehet, hogy hamarosan ő lesz az új fejedelem. Úgy hallottam, hogy István szeretné, ha keresztény szokások szerint királlyá koronázzák, de ehhez először az egyház beleegyezését kell majd kérnie. Vecelin is csendesebb volt, mint máskor, de hogy ő miért azt nem tudom. Az előbb odajött hozzám és szólt, hogy hamarosan lepihenünk, aminek nagyon örültem, hiszen fáradt voltam, meg a sötéttől már alig láttam.

Hamarosan tényleg megálltunk, kikötöttük lovainkat, közben pedig a lovasok közül, akik velünk jöttek, valaki tüzet gyújtott. Amikor már mind ott ültünk körülötte, hangos lódobogást hallottunk a távolból, amely egyre közelebb ért. Rajtam kívül szinte mindenki felállt és fegyvert fogtak. Nagyon megijedtünk, hiszen nem voltunk túl sokan. De amint egyre közelebb hallatszott a zaj, már ki lehetett venni, hogy csak egy lovas jön. Amint meglátta a tüzet, már biztosan vágtatott felénk és hamarosan megláttuk, amint két fa törzse között egy pillanatra felvillant. Hamarosan pedig ott állt előttünk, kifulladva és Istvánhoz lépett.

- Kegyes fejedelem - kezdte, és meghajolt István előtt, - levelet hoztam önnek.

Nem értettem miért így szólítja meg, de nem is volt időm ezen gondolkodni, hiszen amint átadta a levelet, István arca elfehéredett és kezéből kiesett a papír. Vecelin felvette és elolvasta, majd remegő kézzel továbbadta nekem. Nem állt benne sok minden, csupán három szó:

Géza fejedelem halott?

Felhasznált irodalom:

• Új képes történelem: Árpád örökében (Helikon)

• História: 2000. 1.szám

• Rubicon: 1998. 9-10. Szám

• Rubicon: 1996. 1-2. Szám

• Kós Károly: Az országépítő (Helikon)

• Bakay Kornél: A magyar államalapítás (Gondolat, 1978)

Kocsis Róbert (V.f) Kovászna - Millenniumi rajzpályázat