Pozsgai Balázs (12.A) - Ballagás 2001

Tisztelt tanárok, szülők, vendégek és kedves évfolyamtársaim!

Idén én kaptam azt a megtisztelő feladatot, hogy az érettségiző évfolyam nevében magyarul búcsúzzak tőletek. Nem lesz könnyű, hisz mindenkinek nevében kellene szólnom, ami úgyis lehetetlen. Osztálytársaim, s néhány tanárom is tudja, hogy nem voltam mindig az élet középpontjában, egy kicsit különcként éltem le ezt a négy évet. Bocsássatok hát meg, ha saját oldalamról értékelem az elmúlt éveket.
Most ballagunk, s ez az egyik legemlékezetesebb esemény, amely ehhez a sulihoz köt minket. Végérvényesen s visszavonhatatlanul elteltek a gimnazista évek, egy új életbe indulunk, hátrahagyva, de nem feledve, a régit. E távozás lehet szomorú, ám boldog is, sőt, mindkettő együtt. Bennem is vegyes érzelmek lakoznak. S mi mást is lehetne most tenni, mint gondolatban újra átélni az együtt eltöltött éveket?
Körülbelül az évfolyam fele idejárt már általános iskolába is. Mi voltunk a 8.c, s izgulva vártunk, vajon milyen is lehet az a gimnázium, mely épületének mi már akkor lakói voltunk. Izgulva vártuk az új osztálytársakat, s az első bemutatkozó napot. Az osztály gyorsan összerázódott, s talán egységesebb volt, mint bármikor a későbbiek folyamán. Hozzászoktunk a gimnazisták életformájához, még ha nehéz is volt néha. Éltük az életünket, akkor még mit sem sejtve a világról. Sajnos én pont kimaradtam a mindenki által oly sokat emlegetett elsős osztálykirándulásból. Aztán elmúlt egy év, s hipp-hopp a másodikba érkeztünk.
Végigküzdöttük azt is, hol lazsálva, hol pedig megfeszített munkával. Meg kellett válnunk a kisbabája miatt távozó Iváncsics Judit tanárnőtől, s ezután Tóth Judit osztályfőnökünkkel vágtunk neki az új kalandoknak. Ebben az évben ért minket az első komoly megmérettetés: a kisérettségi. Volt, aki minden erejét összeszedve, volt aki inkább könnyedén véve tanult, végül is mindnyájan túlestünk rajta. S milyen jó volt utána lazítani! Ezután gyorsan elröppent a harmadik év is, elérkeztünk az utolsóhoz ebben a gimnáziumban. Már év eleje óta sejtettük, hogy különleges lesz ez az év. Soha előtte nem nehezedett ekkora nyomás ránk, mint idén.
Teljesítenünk kellett és kell, s ez már az életbe lépésnek egy fontos jele. A német Sprachdiplommal kezdtük, néhányan előtte még angolból is nyelvvizsgáztak, s most ugye jön az érettségi, s egész évben a felvételire való készülés. Az érettségi felé már Tóthné Lafferton Anna tanárnő irányítgatott minket, harmadik osztályfőnökünkként. Gyönyörűre sikeredett a szalagavatónk, főleg a táncok, melyek újra összefogták az osztályt, hol idén már mindenki a saját útját járta. Elkészültek a tablók is, s mosolygó vagy komoly arcainkkal örök jelet hagytunk magunk után, az utánunk jövőknek. Az elmúlt néhány nap pedig szintén egyszeri és megismételhetetlen élmény volt számunkra. Az egyik osztálytársam azt mondta, hogy ő igazán csak most érezte és értette meg, hogy negyedikesek vagyunk. A szerenádok, a tanárbúcsúztatás s a zöld nap, itt már minden a felszabadult öröm fényében telt, hogy egyszer még utoljára, itt a suliban gondtalanul élvezzük az életet, a mi megszokott és könnyelmű és viccelődő stílusunkban.
Beszéltem már a vizsgákról, de úgy érzem, ez nagyon kevés önmagában. Hisz a vizsgáknál sokkal fontosabb dolgokat tanultunk meg. Egy kulturált útravalót kaptunk az életre, még ha mi - s ebben bizony én is benne vagyok - nem is mindig így fogtuk fel a tanulást. A mély dolgokat még az érettségi sem képes kimutatni, azok belénk szívódtak, s gyümölcseiket csak életünk során fogjuk hasznosítani és élvezni. Megismerkedtünk a történelemmel, s a sok nemes és kevésbé nemes emberi törekvéssel, hazánk tragédiáival, de újrakezdési erőfeszítéseivel is. Láttunk jó és rossz példát egyaránt, s mi, az új nemzedék, választhatunk majd. Az irodalom kitágította lelkünk határait. Néha távol állt tőlünk a költő, s szavát nem értettük, máskor viszont mintha saját lelkünk hangját hallottuk volna visszahangozni. S állandóan csak gazdagodtunk, észrevétlenül. A két idegen nyelv elsajátításával pedig a gyakorlati boldoguláshoz kaptunk segítséget. Mindezért köszönet illeti a tanárainkat. És egy kis bocsánatkérés is. Hisz az okozott bosszúságok hátterében legtöbbször nem a személyes ellenségeskedés és tiszteletlenség állt, hanem inkább a kimerültség és a leterheltség miatti érdektelenség. Nekem személy szerint pedig külön meg kell köszönnöm a tanáraimnak és az iskolának, hogy lehetővé tették utazásaimat és versenyeimet, ezzel biztosítva alapot sikereimhez.
S talán túlzok, hogyha azt állítom, még ennél is többet tanultunk, itt a négy év során. Megtanultunk embernek lenni, közösségben élni, barátokat szerezni és megtartani, sőt, talán szeretni is. Megkérdeztük mi is, amiről József Attila írt, hogy "Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat". Az évfolyam néha mintha egy osztály lett volna, olyan összetartás volt közöttünk. S még ha a saját osztályunk az emberek különbözősége miatt nem is volt teljesen egységes, megtanultuk a kompromisszumos egymás mellett élést is, mely oly fontos a mai összetett világban.
Sokat lehetne még beszélni a gimnazista éveinkről. Csak a legfontosabbakat említettem. Most pedig ballagunk. Megírjuk a többi írásbelit, s a szóbelikre tanulunk majd. Azután a felvételik, s egy röpke nyár, de mi lesz azután? Elfelejtjük-e valaha egymást? Vajon hiányozni fog a régi környezet, a társak, a számtalan buli, ezek a boldog és szabad együtt átvirrasztott éjszakák? S tanáraink, a csengő hangja?
Emlékeinket mélyen bensőkbe zártuk, s elvisszük magunkkal, bárhová is vezet minket az élet. Megmondom őszintén, bár el se mentünk még, engem már most érdekel az első osztálytalálkozó, hogy kiből mi lesz majd, mivé formálódunk lelkileg. S persze az is, hogy Mester Ákos elfelejti-e, hogy hová kell majd menni és hányra.
Mint ez az utolsó személyeskedő megjegyzés is jelezte, tulajdonságaink, személyiségünk már kialakult, készek vagyunk az életre. Az új nemzedék tagjai leszünk, s hatalmunkban áll majd alakítani a világot. Terelhetjük jó és rossz felé egyaránt. Minden csak rajtunk múlik. Hogy merünk-e majd küzdeni a jobbért, vagy hogy belenyugszunk-e a világ megváltozhatatlanságába. Mindig győzni úgysem lehet, s mindig lesznek majd rossz emberek is a Földön. De hinni kell erőnkben és szívünkben, hogy együtt valami újat hozhatunk létre. Emellett vigyázva is kell majd élnünk, elbízni nem szabad magunkat, hisz újra József Attilát idézve:

"Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kísérje két szülője szemmel:
A szellem és a szeretet!"

Ezekkel a szavakkal zárom beszédemet, s kívánok a lehető legtöbb jót mindenkinek! Kedves tanáraink, csak a jót tartsák meg emlékezetükben rólunk! S ugyanilyen szellemben folytassák hasznos munkájukat, most már másokkal. Köszönet szüleinknek, kik támogattak, s az eljövendő nehézségekben is mellettünk fognak állni! Itt maradó diáktársaink, őrizzétek ti is az emlékünket, legyetek jók, legyetek jobbak, mint mi voltunk, s tegyétek a sulit egy boldog, nagy családdá! Végül kedves évfolyamtársaim, mindnyájunknak egy boldog, szeretettel, örömmel és nemes küzdelemmel teli életet kívánok, hogy a végén mi is elmondhassuk majd: "Ez jó mulatság, férfimunka volt!". Tehát útra fel, hisz a java csak most jön még!