A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjára

Az Országgyűlés 2000. június 13-án elfogadott határozata értelmében minden év február 25-én tartják A KOMMUNIZMUS ÁLDOZATAINAK EMLÉKNAPJÁ-t.                            

Miért kell emlékeznünk?

"A jövendő nemzedékek előtt kötelességünk feljegyezni a 20. század bűneit és biztosítani, hogy azok soha ne ismétlődhessenek meg" - írta Milan Kundera cseh író.

Mire emlékezünk egyáltalán? A XX. század történelmének egyik legsötétebb, legtragikusabb időszakára.  Bizonyára sokak számára ismerősen ezek a nevek: V.I.Uljanov, Josif Viszálionovics Dzsugasvili, netán Lev Bronstein. Ám lehet, hogy a világ így ismeri őket: Lenin, Sztálin, Trockij.

Mi is a kommunizmus valójában? Marxizmus-leninizmus, bolsevizmus, sztálinizmus, netán szocializmus? Zavar van a fejekben e fogalmak hallatán. Pedig ezek egymás szinonimái, ugyanaz, másképpen nevezve.

Az eszme egy ideális, mindenki számára boldogságot hozó, igazságos társadalom megteremtését fogalmazta meg. Ennek alátámasztására működött a propaganda-gépezet. Minden csodálatos, minden tökéletes, mindenki boldog és elégedett. A bölcs vezetők népüket szolgálják és mindent megtesznek azért, hogy a nép jólétben éljen. Ezért népük kimondhatatlanul hálás nekik, és háláját minden lehetséges módon ki is fejezi. Ezt az idilli képet sugallja magáról a kommunizmus.

Ám a valóság más! A bölcs vezetők valójában brutális tömeggyilkosok, akik bármire hajlandók hatalmuk megtartása érdekében. Terror, megfélemlítés, brutalitás, erőszak! Gulág-táborok ezrei, ahol milliók éltek vagy inkább vegetáltak borzalmas körülmények között. Az ő munkájukból épült fel a szocializmus

Mit hagyott ránk örökül a kommunizmus? Elmaradottságot, gazdasági csődöt, az értelmiség, a „másként gondolkodók” elnyomását, szellemi hanyatlást, a vallás és az egyházak üldözését, felbecsülhetetlen történelmi és kulturális értékek elpusztítását, egész népek és civilizációk megsemmisítését. Levéltári kutatások és becslések alapján világviszonylatban mintegy 100 millióra teszik a kommunizmus áldozatainak számát. 

Magyarország lakossága 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején ismerkedhetett meg a kommunista eszmékkel. Persze ez „a dicsőséges 133 nap” apróság volt ahhoz képest, ami 1945 után következett! Hogy hányan estek áldozatul ennek az eszmének, azt csak becsülni lehet. Ha nemcsak az ÁVH és más hatóságok által elkövetett gyilkosságok és kivégzések áldozatait és a büntetőlágerekben vagy más körülmények közt elpusztítottakat tekintjük, hanem a Vörös Hadsereg kétszeri inváziója során és következtében elpusztultakat is idesoroljuk, akkor többszázezer főről beszélhetünk. És akkor még csak az erőszak közvetlen áldozataira néztünk.  Nem említettük azt a sok-sok ezer embert, akiknek halála közvetett módon szintén a kommunista rendszer számláját terheli. A földműves, akinek elvették mindenét, és még meg is gyötörték, ugyanúgy a rendszer áldozata, mint az a munkás, értelmiségi vagy éppen polgár, földbirtokos vagy tisztviselő, akit ilyen vagy olyan okból megaláztak, kifosztottak, menekülésre vagy éppen együttműködésre kényszerítettek. Hány és hány embernek tört derékba a pályája, roppant meg az egészsége, ment tönkre a magánélete, hanyatlott le önbecsülése, szűnt meg az Istenbe, az emberekbe vagy akár önmagába vetett hite a bolsevizmus több mint négy évtizedes, totális uralma következtében!

Február 25-e, az emléknap időpontja arra utal, hogy 1947-ben ezen a napon tartóztatták le a szovjet megszálló hatóságok Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát, akit országgyűlési képviselő lévén mentelmi jog védett. A politikus letartóztatása az első állomása volt annak a folyamatnak, amelynek során a kommunista párt az ellenszegülők kiiktatásával a totális, egypárti diktatúra kiépítése felé haladt. Az akció a kommunistáktól még távolságot tartó erők megfélemlítését, a Kisgazdapárt feldarabolását szolgálta, egyben megnyitotta  Rákosi Mátyás - Sztálin legjobb magyar tanítványa - és a Magyar Kommunista Párt előtt a hatalomhoz vezető utat. Ezzel kezdetét vette Magyarországon is a sztálini típusú diktatúra, melyet elemi erővel söpört el az 1956-os forradalom. A forradalmat azonban szovjet katonai segítséggel vérbe fojtották, és a kommunisták szörnyű bosszút álltak. Kádár János - Rákosi Mátyás utóda - nemcsak a forradalom vezetőit végeztette ki, hanem közel 400 civilt.

Miért kell emlékeznünk az áldozatokra?
Azért, mert az áldozatok emlékének ápolása, a tisztelet megadása elemi emberi kötelesség.

Ne feledjük: A múltat megismerni, a múlttal szembenézni kötelességünk, mert csak így tudunk olyan jövőt építeni, amelyben soha sem lesz módja senkinek ilyen ordas eszmék nevében emberek millióit a halálba küldeni, vagy megnyomorítani!