In Memoriam Mándli Gyula - Frissítve

Gyula bácsi a Balatont kerülő kerékpártúrán.

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy hosszan tartó, súlyos betegség után Mándli Gyula kollégánk 2020. január 2-án elhunyt. Temetése 2020. január 13-án a 14.00 órakor kezdődő misét követően lesz a Pécsi Köztemetőben.

Emlékét örökké megőrizzük.

A szabadpecs.hu honlapon egykori tanítványa búcsúzik Tőle.

A temetés után a pecsma.hu honlapon egy másik diákja emlékezik Rá.

A szertartáson több százan vettünk részt, köszönjük mindenkinek, aki együtt emlékezett velünk!

Egykori igazgatója, Englenderné Hock Ibolya az alábbi szavakkal búcsúzot:

„Vannak személyek, akik hozzánk beszélnek, de meg sem halljuk őket. Vannak, akik megsebeznek, de rajtunk még heg sem marad, és vannak személyek, akik egyszerűen megjelennek az életünkben, és örökre nyomot hagynak bennünk.” (Cecília Meireles) Mándli Gyula, akivel ma együtt tesszük meg utolsó útját, ilyen ember volt.
Az én életemben ő először 1991-ben, mint gyermekem tanára jelent meg, majd 1994-ben, mint kollégám, amikor az akkori Magyar-Német-Nyelvű Iskolaközpontban folytattam tanári pályafutásomat. Gyula bácsi addigra már fogalom volt nálunk otthon a matematika és fizika órákon tanúsított szigorúságával, méterrúdja mikrohullámú simogatásaival, poénjaival, de elsősorban szakmai tudása, hozzáértése, gyermekszeretete révén.
Pályáját 1978. augusztus 16-án kezdte a pécsi Tiborc utcai Általános Iskolában matematika és fizika szakos tanárként. Ez az iskola lett az egyetlen munkahelye, ezért az intézményért, a gyerekekért dolgozott, soha nem nézve a munkaidőt, a munkaköri kötelességet. 40 éven át tanított és nevelt, küzdött azért, hogy generációkkal megszerettesse és megértesse a matematikát és fizikát, hogy aztán 2018. áprilisában – túl korán – feladja a pályát betegsége következményeként. De nem vált meg tőlünk: szinte nem volt hét, hogy nem látogatott be az intézménybe, nem beszélgetett, ebédelt velünk, vett részt rendezvényeken. Ha elutazott, bejelentette, hogy ne aggódjunk. A magánélete is mi voltunk.
Ő az az ember volt, aki feltette életét a pedagógusságra, s hihetetlen elkötelezettséggel vitte végig azt, szakmai tudását állandóan gyarapítva, mindig megújulva, lelkesnek és optimistának maradva.
Az 1982-ben készült és archivált ún. alapminősítésében többek között a következők állnak:
„Szakmai felkészültsége jó. A főiskolán szerzett ismereteit önképzéssel bővíti. Tanítási óráira rendszeresen felkészül. Munkáját kezdettől fogva az eredményességre törekvés jellemzi. Törekszik a szilárd ismeretek elsajátíttatására. Óráin jól valósul meg az önálló munkáltatás. Osztályfőnöki munkáját lelkesen, pedagógiai hozzáértéssel végzi. Tanítványaival jó kapcsolatot teremtett, sokat foglalkozik egyénileg is velük. Az osztályközösség megteremtésére irányuló erőfeszítései eredményesek, pályairányítási, pályaválasztási munkája sikeres. A nevelőtestület közösségébe gyorsan beilleszkedett. Társaival mind szakmai, mind emberi vonatkozásban baráti kapcsolatban van. Véleményének őszintén hangot ad, kritikus, de a kapott kritikát is elfogadja ”.Szűts Tibor, legrégebbi kollégája fájdalmas mosolygással emlegeti közös élményeiket, azt, hogy 1979. óta 35 éven át minden hétfőn a kisteremben együtt fociztak, kemény, megalkuvás nélküli védő volt. A futball volt az egyetlen igazi sportszenvedélye, de a tanítványaival megtett kerékpártúrák is elengedhetetlen részei voltak az életének. Tibi bácsi emlékeiben élénken él, amikor 1985 nyarán Zsófi nénivel és egy tanítványával a Trabantján utánuk ment Gdanskba az iskola nyári táborába, vagy amikor minden évben a birtokán termő korán érő cseresznyéből hozott a kolléganőknek kis csokrokat, főzte nekik reggelente a kávét.
Én ugyan nem ismerem Gyulát ilyen régen, de nagyon közel kerültem hozzá azzal, hogy éveken át együtt jártunk dolgozni a 27-es, vagy éppen a 30-as buszon, ahol egész kis „Tiborcos csapat” jött össze, s ahol már elindult aznapi iskolai életünk.
Vezetőként megtapasztaltam azt az oldalát is, hogy ha ő elkötelezte magát valamiért, akkor azt végig is vitte, kitartott mellette. Így ő lett számomra egyike azon kollégáknak, akik a „Tiborc”-ból a „Koch-Valivá” válást teljes elfogadással tudták kísérni, támogatni, lojalitása megkérdőjelezhetetlen volt. Mindig számíthattam rá, de inkább azt mondom, hogy gyerek, kolléga és vezető egyaránt mindig számíthatott rá.  
Egy olyan vélemény, mint a fent említett értékelés, akármilyen pozitív is, személytelen marad, ameddig nem töltjük meg, nem egészítjük ki azokkal az élményekkel, emlékekkel, amelyek a tanítványok részéről érkeznek.
Gyula bácsi halálhíre emlékezések özönét indította el a világhálón, néhányat idézek:
„Vagy mikor mindenki remegve várta a dogát és a felelést a folyosón. Mellettünk remegtek a vitrin ablakai mikor beviharzott a köpenyes szélvész, mint a Három testőrben a bíboros.
Vagy amikor a helyett, hogy kiabált volna, egyre halkabban kezdett beszélni, így visszaállítva a figyelmet.
Nekem az a tekintete maradt meg nagyon, amikor csak meredt a távolba, nagyra nyitott szemmel, ilyenkor várta, hogy megnyugodjunk és folytathassa ...hihetetlen, hogy milyen momentumok égnek belénk. Csendesen, de örök nyomokat hagyott bennünk.
Sajnálom, hogy elment. Mindannyian szerettük, bár fizikából kutyaütő volt a társaság nagyobbik része, talán a B-sekkel jobban járt!”
Amióta vettük a hírt állapota rosszabbodásáról és csendes távozásáról, azóta nem múlik el nap, hogy ne beszélnénk róla. Eszünkbe jut számtalan emlék, hozzá kapcsolódó élmény. Ezekben mindig az az első, hogy milyen rendkívüli tudású szaktanár volt, s utána mindjárt a következő gondolat, hogy milyen rendkívüli ember. Számomra az a legcsodálatosabb, hogy ezen emlékezések mindegyike mosolygásra késztet.
Szeretném, ha ez mindig így lenne, s azt gondolom, hogy Gyula, Gyula bá, a Tanárbácsi akarata is az lenne, hogy mosolyogva gondoljunk rá.

Nagyon hiányzik mindannyiunknak, de örökre belénk égett. Isten veled!

Az alábbi írások a Tibor Cucca című iskolaújságban jelentek meg mint "Gyula  bá' történetei":

Arra kértek, hogy ezt a történetet meséljem el… Volt egy gyermek, akinek ötödik osztályos korában az volt a szokása, hogy mindent két kézzel nyomogatott. Az öreg épület alaksorában technika órára várva is az ablakot nyomogatta. Egyszer csak betörött az üveg és a tanáriba jöttek fel a gyerekek, hogy: ”Gyula bácsi! Gyula bácsi! Xy elvágta mindkét csuklóját!” Gyorsan követtük a vércsíkokat, páran a tanárok közül el- szorították a vérző kezet, várva a segítségre. Valaki hívta a mentőket, én meg kimentem a Mikes Kelemen sarkára. Mikor megpillantottam egy bóklászó mentőautót a felső bejáratnál, intettem neki, hogy erre-erre! Sorompó fel, megáll a portánál, ránéz a kollégiumra és megkérdezi: ”Ugye, ez nem a szülészet?” Ugyanis ők Dunaújvárosból hoztak egy nőt vizsgálatra. Mondom: ”Nem, de mi várunk egy mentőt, ugyanis egy gyerek elvágta van mindkét csuklóját” Rögtön kiugrottak az autóból, hozták a cuccukat és elvezettem őket a sérülthez. Közben megérkezett a pécsi mentős is, meg is kérdezték, hogy mi ez a másik mentő. Én meg csak annyit mondtam: ”Hát igen, a dunaújvárosiak előbb ideértek.”

 2011. január

 

Amikor én elkezdtem tanítani - kezdte el Gyula bá a mondókáját - a napközibe is be kellett menni. Délután kint voltunk a gyerekekkel az udvaron, később pedig tanultunk. Másnap bejött a tanárnő, hogy a naplót is ki kéne tölteni, viszont nekem semmi féle tapasztalatom nem volt ilyen téren. Tudni kell, hogy vannak benne rovatok, hogy délutáni foglakozás és a többi. Kérdezte is a tanárnő, hogy akkor végül is mit csináltunk? Mondom, nem tudom, megkérdezem a gyerekektől, akik csak annyit mondtak, hogy: Gubbasztottunk a fa alatt. Én beírtam a naplóba, hogy gubbasztás a fa alatt. (Nagyon hasznos foglalatosság ugyebár...) Másik ilyen történet, fizikából már biztos ismert a „hatásfok”. Én nagyon kreatívan megoldottam, beírtam a naplóba, hogy „6 Á-s fok”. Jó móka volt…

2010. október

Gyula bát éppen korrepetálás és kávészürcsölgetés közben csíptük el…
Hú, hát miről is meséljek nektek. Mondjuk a lengyel táborról…
A következő történt. Együtt táboroztunk a Jókai utcai iskolásokkal Fenyvesen. A szokásos zászló-rablást játszottuk, és hát persze jöttek, hogy megszerezzék a „kincsünket”. Elhatároztuk, hogy akkor ennek örömére bosszút állunk és mi is elcsenjük egyik éjszaka az övéiket. Indult egy kommandó csónakokkal, persze csak ál-kommandó, mi addig személygépkocsival (autó) elmentünk a táborba. Nem volt sehol senki, vagy ha igen akkor aludtak, mi pedig addig szépen fölmásztunk és elvittük az ellenséges zászlót. Másnap egész Fenyves megbolydult méhkasként viselkedett, mert nem volt meg a zászló, ezért a lengyeleknek el kellett jönniük hozzánk és „könyörögni” érte. Persze csak játék volt az egész, és nagyon jó barátság alakult ki a két tábor közt meghívtak minket, hogy ugyanazon a nyáron menjünk látogatóba. Egy gond volt csak ezzel, nem mindenkinek jutott jegy a repülőre így hát eldöntöttük Zsófi nénivel és az egyik tanítványommal, hogy majd mi a kis „járgányommal” eljutunk Lengyelországba. Zsófi néni két párna közé beült a hátsó ülésre, a táskarádiómból bömbölt a zene és már indultunk is. Végül is nagy nehezen eljutottunk a kívánt helyre, kiraktuk a kocsi tetejére a rádiót, megszólalt a „Jó reggelt Magyarország” című szám. Álmosán, félig bódult állapotban másztak ki a gyerekek a sátrukból és nagy meglepetésükre bennünket találtak ott. Elmeséltük, hogy végül, hogyan is jutottunk el idáig, a többit meg már magatoktól kell kitalálnotok…smiley

2010. április

Undefined